T. Á. sírjára

Ezelőtt 48 évvel, 1966 május 26.-án halt meg Tamási Áron, Farkaslaka nagy írója.

Nekem, mint farkaslakainak olyan Tamási Áron mintha nagybácsikám lett volna, az iskolában is, és utána is mindig megemlékeztünk a születéséről, illetve a haláláról. Nekünk kicsit olyan, mintha a napjainkban is ott lenne velünk, nézne minket, velünk együtt élni, annak ellenére, hogy az élete nagy részét nem Farkaslakán töltötte.

A temetésére, nagyon sok barátja eljött, hogy az utolsó tiszteletet megadják neki. Többek között Kányádi Sándor is ott volt, aki egy verset írt az emlékére, ezzel emlékezzünk meg ma a nagy íróról:

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

Kányádi Sándor
1966

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Az én hazám

Nemrég találtam meg ezt a verset, és úgy gondolom, hogy a tegnapi bejegyzés után mindenképp érdemes megosztani, a címe
Az én hazám, a szerzője ismeretlen.

Havas takaró borítja az öreg Hargitát,
Ránézek, szívem súgja, mindig hazavár,
Ott ahol a havasi madár dalol a fán,
Ahol a Vargyas vize lassan csordogál,
Ott az én hazám.
Halljátok hatalmas hegyek, folyok, patakok,
ha távol vagyok, akkor is rátok gondolok,
Ott, hol balta csattogása süvít a szélben,
Ahol szalonnát, túrót eszik a Székely,
ott nyugszik meg a lelkem.
Messze megyek, talán sokat maradok,
Erőt meríteni, Hegyek, hozzátok fordulok,
Ott hol édes szüleim háza áll,
ott, szívem mindig otthonra talál

 

 

 

 

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


Március idusára

Már nagyon rég nem voltam március 15.-i megemlékezésen, pedig már olyan nagyon rég készülök rá. Természetesen magamban megemlékezem, és végig gondolkodom az eseményeket, csak épp a lehetőségek nem engedik, hogy egy szépen megrendezett megemlékezésen részt vegyek, ahol több százan ugyan azért gyűltünk össze.

 

 

 

 

 

Viszont megünnepelhetem munkával, mert az idén most van az első csoportom, aminek nagyon örvendek, így ha több száz emberrel nem is, de több tíz emberrel együtt ünnepelhetünk, sőt erről szólhat a közösen eltöltött három nap. Nézhetjük a jó oldalát: nem pár órás megemlékezésen veszek részt, hanem három naposon, amin biztos, hogy elhangzik, majd Juhász Gyula verse is:

Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


Erdélyország

 P. Jánossy Béla

Drága, csonka Erdélyország, 
Csókolom a könnyes orcád,
Hulló könnyed perzsel, éget,
Én is öntöm, ontva-ontom
Az enyémet…

Vigasztalom két szememet,
Sír az egyik, másik nevet.
Sir az egyik: csonka lettél,
Másik nevet: csonkán bár,
de Visszajöttél…!

Nagy Tejúton Csaba kémlel,
Drága tested hogy szelék fel,
S hervadt szemmel néz le rája:
Kárpátoknak nincsen immár
Karimája,..

Ahogy isten fényes, boldog
Tenyerén megrajzolódott
Képed és ránk hagya István:
Ügy Jöttél vón vissza hozzánk
Épen, tisztán…

Huszonkét év szenvedése
Nem elég volt vezeklésre.
Meggyötörve testünk-lelkünk.
Hogy egészben téged meg nem
Érdemeltünk…?!

Nemzet voltunk, hűek, hősök,
Nagy világnak ismerősök,
Becsületnek sava-borsa.
Szétvagdaltak, s úgy maradtunk,
Mint a torzsa,.

Árva sorsunk Krisztusé volt,
Ránk is omlott ólmos égbolt
És a legszebb földi eszmény,
Kinhalált halt áldozatunk
Vérkeresztjén,

Drága, csonka Erdélyország,
Elfogadjuk, mit a sorsod,
S vasparancsként mit elénk hagy,
De csonkán is, tépetten is
A miénk vagy!

Erdőd, meződ, hegyed, völgyed.
Zord fenyvesed, zúgó tölgyed,
Ezeréves történelmed,
Jelen, s jövőd, – miénk maradt
Egész lelked…

Egy test vagy te, oszthatatlan,
Mint a szent frigy, bonthatatlan,
Széttörhetnek száz darabra:
Szívünk, lelkünk mindnek egyként
Lesz a rabja…

A nagy alföld feléd int,
Hívja hegybe ékelt fiát,
S nemcsak egy-két törött részed,
Hívja, várja, sóvárogja
Az egészet…

Drága, csonka Erdélyország,
Csókoljuk a könnyes orcád,
Hittel vagyunk teles-tele:
Eggyé forraszt téged még az
Isten keze l!

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Forrás:

Térképet itt találtam.


Aradi vértanúk

1849. október 6 -án kivégzett vértanúkról, egy verssel szeretnék megemlékezni, ami megpróbálja vissza adni, hogy milyen bátor, és nemes lélek kellett ahhoz, hogy a honvédek, és parancsnokok elfogadják a sorsukat.

Az aradi nap
Lévay József

Jaj, de búsan süt az őszi Nap sugára
az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja ezt a tizenhárom magyar vitéz,
ki a tömlöc fenekén a halálra kész.

A magyarnál volt mindegyik generális,
diadalmas, győzelmes, száz csatán is.
Bátran néztek szeme közé a halálnak,
hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak.

Uramfia, az ítélet akasztófa,
mintha gyáva útonállók lettek volna.
Mintha nem volnának méltók egy lövésre,
katonához, férfiúhoz méltó végre.

Jaj, de boldog, kit először nevezének,
hogy a halált legelőször ő lelné meg.
Jaj, de bezzeg kit végsőnek hagynak hátra,
bajtársai szenvedését végig várja.

Damjanicsot hagyták végső vértanúnak,
hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
számtalanszor földig verte őkelméket.

Ott állt köztük mankójára támaszkodva,
mint egy dűlőfélben lévő templom tornya.
Mint vad tigris, mely vas közé vagyon zárva,
ingerkedő gyermeksereg játékára.

És megállt az akasztófa közelében,
megöleli, megcsókolja keservében;
Isten hozzád, szabadságunk keresztfája,
rajtad halok meg hazámért, nem hiába.

Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
számolni egy magyar vitéz életével.
Damjanich meg így kiált fel nyugalmában:
“Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállam!”

Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
híres-neves magyar hősök temetője.
Viruljanak fejük felett zöld koszorúk,
felejthetetlen legyen az ő haláluk!

Szabadság szobor – Arad

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

 

 

Szerelmes vidékünk

Nyári táborokon és rendezvényeken, amelyeken részt veszek, többnyire szervező vagyok. Ez nagyon jó, mert nagyon sokat lehet tanulni, fejlődni, és más perspektívákból lehet nézni ezeket a rendezvényeket. Viszont van egy hátránya is: nagyon sok jó előadásról lemaradok. Viszont amikre eljutok, azokat nagyon szoktam élvezni, szeretni.

Emi táborban egy  felolvasásra jutottam el, ahol Gyergyó környéki fiatal “legények” és “leányok”, olvasták fel a saját műveiket.

Most ezek a művek közül, egy verset mutathatok meg:

 Szerelmes vidékünk

Kedves Sára, Sári, Sarolta!
Lajbim alól kivirít az üveg körte pálinka.
Sokszor gondol az szüvem te reád,
Mikor a bokrok megett megmutattad alsórokolyád.
Egy éve már nem csókoltam ajkidat,
Tavaly nyáron megállott a pesti busz a kertetek alatt.
Hej, de megfognám az hófehér kezedet,
Hagymát fonnék egész ősszel, teveled!
De félek, hogyha viszont látlak tégedet,
Névelővel látod el a nevemet.
Ha Te mondtad, szép szó volt a vinetta,
Aggódom, az Attila ezt nem tudja…
De el tellett az üdő, édes Sárikám,
Levelidben ritkábban szólsz énhozzám.

Ha néha-néha küldesz egy-két levelet…
Meglep, hogy le tudod írni még a nevedet.

Pár éve még kergetőztünk a bükkfői tanyán,
Most viszont az Atikával fetrengtek a Blahán

 

 

 

 

 

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Szeptember

Radnóti Miklós

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.

Szeptember

Székelykapu állítására

Az előző bejegyzéshez talál ez a vers nagyon:

Kapuállító
Magyari Lajos

Vaskos zábénak, írásás keretnek
karjaim feszítem, lábam vetem meg
- úgy karolok, ahogy bírok.
A homlokomat fészeknek adtam:
lakjanak galambok abban,
Erőst két vállamról röptetem.
Orcáimra tulipánt írnak,
jó míves vésővel alakítanak
- búban is huncut szemekkel.
Én fa voltam, Nagyerdő fája,
Zöld csendben nesztelen várva
- kapu-sorsom rég sejdítem.
És egyszerre ős-nehéz ütemre
Fűrész ölelt meg, sírt a penge
- így tanultam meg beszélni…
Aki kiszemelt és kidöntött,
Szívvel faragja meg a rönköt
- százezer fésze csókol engem,
eléjük fekszem és hallgatok:
Nap gyúl ki rajtam, csillagok,
tündökölni, húnyni, szólni –
mert én marasztom az elmentőt,
vigyázom nagyon a megjövőt.
Nyárra ősz, tél hull az őszre…

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Augusztus

Radnóti Miklós

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

1940. július 21.

Augusztus

 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...