T. Á. sírjára

Ezelőtt 48 évvel, 1966 május 26.-án halt meg Tamási Áron, Farkaslaka nagy írója.

Nekem, mint farkaslakainak olyan Tamási Áron mintha nagybácsikám lett volna, az iskolában is, és utána is mindig megemlékeztünk a születéséről, illetve a haláláról. Nekünk kicsit olyan, mintha a napjainkban is ott lenne velünk, nézne minket, velünk együtt élni, annak ellenére, hogy az élete nagy részét nem Farkaslakán töltötte.

A temetésére, nagyon sok barátja eljött, hogy az utolsó tiszteletet megadják neki. Többek között Kányádi Sándor is ott volt, aki egy verset írt az emlékére, ezzel emlékezzünk meg ma a nagy íróról:

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

Kányádi Sándor
1966

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Tamási Áron

Tamási Áron  1897. szeptember 20-án, vagyis ma 116 éve született Farkaslakán székely gazdálkodók gyermekeként.

Tamási Áron szülőháza

Áron volt a legnagyobbik fiú, az ősi törvény szerint neki kellett volna a föld mellett maradnia, gazdálkodnia, de egy baleset miatt megsérült a bal keze így, nem volt alkalmas a falusi munkára, a szülők úgy döntöttek, tovább taníttatják.
A székelyudvarhelyi gimnázium után Kolozsváron a kereskedelmi akadémián tanult.

Farkaslakán a “régi” iskola, ahol Tamási Áron is tanult

Első díjat nyert egy novellájával (Szász Tamás, a pogány) a Keleti Újság pályázatán, ez a siker végleg elkötelezte az irodalom mellett.
Rokoni meghívásra 1923-26 között az Amerikai Egyesült Államokban élt, főleg bankhivatalnokként dolgozott, de sok mindent kipróbált (akárcsak kedvenc hőse, Ábel). Hazája elhagyásakor ragaszkodása jeléül egy zacskó földet és egy tulipánt vitt magával. Nem egyszer küldött haza pénzt a szüleinek, testvéreinek.
Kötetnyi novellát küldött haza menyasszonyának, aki azt 1925-ben megjelentette Lélekindulás címen.

Tamási Áron

Sikeres íróként tért haza, és a továbbiakban sikert sikerre halmozott.
1929-ben, 30-ban, 31-ben a nem csak irodalmi szempontból, de pénzösszegben is jelentős Baumgarten-díjban részesült, 1942-ben megkapta a Baumgarten-alapítvány nagydíját is. Ezek segítették megőrizni írói függetlenségét, lehetővé tették, hogy arról írjon, ami hozza a legközelebb áll, szülőföldjéről, népe sorsáról.
Őt tartották a székelység legjelesebb író küldöttének.
1944-ig Kolozsváron élt, ekkor, a háború végén, jónak látta Magyarországra távozni. Megérezte, hogy olyan idők jönnek, amikor igazságtalan per áldozata lehetne.  Szülőföldjén politikai okokból nem kívánatos személy lett, Farkaslakára, szülőfalujába csak ritkán jöhetett haza. Így vált az otthonkeresés írójává.  Szinte minden írásának a cselekménye a vágyott szülőföldön, a székelyek közt játszódik.
Halálakor (1966. május 26.), utolsó kívánsága szerint, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra, még nagyobb súlyt adva: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Tamási Áron síremléke

Itt elolvashatják, hogyan is lett ő író. 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Tamási Áron – virtusból lett író

Ilyen se volt a világirodalomban, hogy valaki fogadásból legyen íróvá. Azaz nem is fogadásból, hanem virtusból.

Tamási Áron 24 éves volt 1922-ben, a kolozsvári kereskedelmi akadémia diákja. A jogról iratkozott át ide, mert nem bírta, amióta a tanulás nyelve románra változott.  Már megjárta az első világháború poklát, s a székely falu világából jött fiúban még munkált a virtus: sohase hagyd, hogy a helyzet legyőzzön.

A Szent József Fiúnevelő Otthonban heten laktak egy szobában, csínytevő, nagyra törő diákok. Egy tordaira és egy lugosira volt ez különösképpen jellemző. Már-már írónak érezték magukat, mert egy-két tudósításuk az újságokban megjelent. Ezért mintha a többieknél kicsit felsőbbrendűbbek lettek volna. Az egész szoba lázongott ellenük, különösképpen Áron. Egy nap aztán az irodalommal eljegyzett két fiú egy újságot lobogtatva tért haza, amely novellaíró pályázatot hirdetett. Felolvasták a szobatársaknak.
-         Ezt megpályázom – mondta a lugosi
-         Én is meg – mondta a tordai
-         Más senki? – kérdezte, s a hangjában hetyke kiváncsiság rezgett. Áron nem bírta tovább, bemondta:
-         Én is írok egyet!
Szavának kellett állnia, és nagyon nehéz volt. Sokat gyötrődött a házsongárdi temető padjain, az egyetemi könyvtárban, a szavak nem akartak engedelmeskedni.

Eszébe jutott, hogy Farkaslakán a szülei valószínűleg hasonlóképp küszködnek. A székelység Trianon utáni helyzete, faluja sorsa jutott eszébe, s ettől kezdve könnyen ment már az írás. A székely falu léttragédiájáról szólt első novellája, a Szász Tamás, a pogány című, amellyel megnyerte a Keleti Újság pályázatát. Nagy dicsőség volt. Szabaddá lett, íróvá, akinek lehetősége és kötelessége népének örömét és bánatát kifejezni.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...