Csiksomlyó legendája

A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre. Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig jóság energiája.

Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról.
Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.
A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki. Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között.

A következő intelemmel engedte útjukra:
“Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan jó gazda módjára!”
Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!
Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok. Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié lesz a megáldott föld!

- Kik vagytok ti? – kérdezte a gyerekeket. A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.
- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely.
Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.
- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! – Csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? – faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. – szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és
anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? – kérdezte az Úr meglepetten.
- Igen, mert csak Te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak – mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.
Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett.
Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.
- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre!
De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.
Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ Megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!

Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!
Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Székely becsület

A székely ember maga elé rendeli a három fiát:
- Na ide figyejjetek! Ájjon ele’, amejik a budit az árokba bédöjtötte!!
Persze, egyik se mozdul…
- Na! Elmesélek valamit!
Orbán Balázs vót a legnagyobb székely. Nálik es hárman vótak tesvérekül. Egyik nap az apjuk őköt es megkérdezte, hogy melyik vágta ki fészivel a meggyfát. Erre Orban Balázs béhúzott nyakkal eléállt s bévallotta, hogy biza ő vót. Erre az apja megdicsérte, hogy becsületesen bévallotta s aszonta, hogy büszke reja.
- Na most, mnégeccer megkérdem, mejik dőjtötte bé a budit az árokba?!
Kisvártatva jelentkezik az egyik:
- Hát, édesapám, én vótam….
Erre az apja úgy nyakon vágja, hogy szegény gyermek mind repülő budit lát. Ki is fakad nagy felháborodottan:
- De édesapám, mi van Orbán Balázzsal s a meggyfával?! Nem kend mesélte, hogy amikor bévallotta, az apja megdicsérte s büszke volt reja?!
-Dehogynem -felelt az apja-, csakhogy Orbán Balázsnak az apja nem ült fenn a fánn!

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


A Székely sorsa

1. rész
 
Öreg már a Székely, öreg lett a porta,
Hánya- vetett lett, már a szegény Székely sorsa…!
Magához öleli Sárát a Menyecskét,
Úgy csapja ki rétre, az éhező kecskét.
 
Mert a Székely szegény, de roppant becsületes,
Portája üres, de nem felületes…!
Van abban minden…, ami kell bús életéhez,
Csak hozzáértése nincs, az éhező kecskéhez…
 
Adna oda mindent, amit elől talál,
De üvölt a karámban, az éhező szamár.
Kesereg szegény nincstelen Góbéja,
Nincsen takarmánya, csak száraz kóréja!
 
Oda kéne adni, a tarka tehénnek,
Szegény ember tehenének, a girhes kecskének…,
De mit adhatna enni, a csóró szamárnak…?
Úgy dönt hát a Székely, ír a halálnak.
 
Kedves barátom, te megváltó halál!
Éhes nálam minden, a kecske és a szamár,
Te bölcsebb vagy mindennél, tudnál segíteni,
Kellene Énnékem egy kaszát keríteni,
 
Ha nem tudok annyi zöldet lekaszálni,
mennyit a két jószág meg tudna zabálni,
Suhints egyet magad árva fejem felett,
Mert sorsom így akarta, eképp rendelkezett…,
 
Vidd magaddal a két szegény párát,
Ne kínozzák folyton, szerelmetes Sárát,
Ha majd egyszer éhes lesz az én boldogságom,
Vidd magaddal őt is akkor már nem bánom!
 
Maradjon üresen, a pitvar, meg a porta,
Hadd tudja meg más is, mi a Székely sorsa!!!
 

2. Rész
 
Hallgatta a halál, Székely kívánságát,
oda is rendelte magához a Sárát
Hallja ő is ura miként rendelkezik,
Nehogy megriadjon, ha egyszer megérkezik!
 
Hangosan felnevet szerelmetes Sára..
Nincsen olyan éles a maga kaszája…,
amivel elbírna egy Székely fajtával,
Az is tud ám bánni jól a kaszával!
 
Bolond az én uram, nem tudja mit beszél,
kesereg- kesereg, de a jég hátán megél!
Tudja mit? Szól fennhangon a Sára!
Nincsen megélezve a maga kaszája!
 
Adja ide nekem, majd én megélezem,
ha szembe szál velünk, könnyebb dolga legyen!
Csodálja a halál Sára bátorságát,
oda is nyújtja élezni kaszáját,
 
Hallgatott a Székely, bajszát pödörgette,
kis híján asszonyán magát elnevette,
Pontosan tudta mire készül Sára,
mire kellett neki a halál kaszája
 
Behúzta a nyakát, hallgatott is bölcsen,
ilyen okos asszony a világon nincsen
Ráhagyta a döntést, bölcsen odébb állt,
a végkifejletre türelmesen várt!
 
Mondja maga halál, szólalt meg a Sára,
Mit tesz, ha éles lesz a maga kaszája?
Tudja maga hogy kell egy Székellyel elbánni?
Tud egyáltalán füvet kaszálni?
 
Jöjjön ide gyorsan, majd én megmutatom,
úgy is ma majd meg ölt engem az unalom.
Fogta hát az asszony a kiélezett kaszát,
s a megdöbbent halálnak odakiáltotta: Tartsa hát a nyakát!
 
Elrohant ebadta, az úgy meg rémült vala,
hogy észre sem vette, ott maradt a kasza!
Azóta a halál a Székelynek fogalom,
vele elbánni, nincs kellő hatalom!
 
Mert a Székelynek, míg dolga végezetlen,
addig vele szemben a halál tehetetlen.
Öreg már a Székely, öreg lett a porta,
De maga dönti el, hogy mi legyen a sorsa!
 
Bartalis Éva( Erdei)

 

Kik a székelyek?

Egyszerű kérdésnek tűnik, de mégis nagyon bonyolult: mi szerint próbáljuk meghatározni: az eredetük szerint, a cselekedeteik alapján, az anyanyelvük szerint?

Jókai Mór megpróbálkozott a kérdéssel, és azt írta:
““Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely.
Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép.
Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállakozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.


Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés volt az!


Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei. A XX. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem.


És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női szépség típusaiban! “

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Pista bá

Egy keményfejű, de annál szerethetőbb figura, akivel a facebook oldalamon már találkozhattak, de most szeretném jobban bemutatni.

Pista bá’ nem pusztán egy apró emléktárgy, hanem a székely öntudat 11 centiméterben kifejeződő megnyilvánulása. A sepsiszentgyörgyi formatervező, Vrabie Zsolt –  Csuri bácsi -, egyéves tervezgetés után alkotta meg a nemzetközi babérokra törő kabalafigurát.

Először a karácsonyi vásárban tűnt fel a lajbiba öltöztetett, hosszú bajszú figura, azaz Pista bá, akit vittek mint a cukrot – népszerűsége a Facebook közösségi oldalon is megnőtt. Minden darab egyedi és különbözik a többitől, még ha ez elsőre nem is tűnik fel. A munka az anyag kiválasztásával kezdődik, minden darabot felrajzolnak a juharfára, majd elkezdődik a teremtés folyamata.

A székely kabalafigura nem sokáig marad egyedül, hiszen Csuri családot is farag mellé: készül már az Asszon névre hallgató női figura, és őszre már gyerekkel is bővül a család.

Pista bá nagy “tekergő”, már körbe járta a fél világot (enyhe túlzással), íme itt a bizonyíték:

Pita bá Bernben

Pista bá Budapesten

Szentpétervár

Tirol

Toronto és Pista bá

Welset is megnézte Pista bá

Sajnos még interneten nem lehet megvásárolni, csak kézműves vásárokban, de alig várom, hogy Erdélyt bemutathassam Pista bának.

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


A kürtőskalács legendája

“A kürtőskalács egy nagy lyuk, tésztával körültekerve.” :)

A legnépszerűbb legenda szerint a kürtőskalács eredete a tatárjáráshoz kapcsolódik. A tatár seregek közeledtére a kezdeti ellenállások után, Székelyföld lakossága jobbnak látta elmenekülni. Voltak akik a hegyekbe menekültek, mások pedig a Budvár és a Rez barlangjaiban leltek menedéket. A tatárok pedig, hogy sem megtámadni, sem kicsalogatni nem tudták a biztos és megközelíthetetlen búvóhelyen levőket, elhatározták, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ez így ment hosszú ideig, amíg egyszer csak a tatároknak és a székelyeknek is elfogyott az ennivalójuk. Ekkor egy okos székely asszony összekaparta a maradék lisztet, hamuval összekeverte, és hatalmas kalácsokat sütött, amelyeket dorongra vagy magas póznákra húztak és fölmutatták a tatároknak: „Nézzétek mi itt milyen jól élünk, míg ti pedig éheztek.” A tatárok akik, már alig bírták az éhezést, bosszúsan elvonultak.

Ez időtől nevezik a kürtőskalácsot dorongfánknak, mint ahogyan a régi receptes könyvekben az alatt az az elnevezés alatt található.

Egy másik elmélet szerint a kürtőskalács a kályhacsőről kapta a nevét, hiszen Székelyföldön a kályhacsövet kürtőcsőnek nevezik, a kürtőskalács sütőfa nagysága és átmérője is erre utal.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Viccelődjünk :)

Néha kell egy kis könnyed bejegyzés is, ami jól indítja a napot, és kicsit jobb kedvre derít. Így hát nézzünk egy kis ízelítőt Mari né és Mózsi bá életéből:

-          Ki vágott így fejbe, Mózsi?
-          Há’ a feleségem, Mari.
-          Mari? Én úgy tuttam, hogy elútazott!
-          Én es úgy tuttam…

-          Mózsi, Mózsi, ez a kocsma a sírod – szidja Mari nén az öreget.
-          Akkó mé nem hacc békin legalább a síromba?

Mózsi bá s Mari nén állandóan civakodtak. A helyzet odáig fajult, hogy Mózsi bá az asszonyt egy szép napon útra tette.
-          Mi történt Mózsi? – kérdi a szomszédja
-          Semmi erőst nagydolog, csak Marival megosztozánk, s neki része a kapun küjel jutott.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


Beszélgetés nagyapámmal

“Nem rég volt nagyapámmal egy hosszasabb beszélgetésem. Beszélgetésünk közben elgondolkoztam azon, hogy valójában nem a rendszer lett rosszabb, hanem mi emberek, mi férfiak lettünk SOKKAL gyengébbek, ,,töketlenebbek”! Először is az én nagyapám 3.5 évet volt katona! Nem szaladt el a katonaság elől, mint ahogy mi tettük sokan fiatalok, pedig nekünk nem 3.5 évet kellett volna katonáskodni.

Aztán elmesélte, hogy hogyan építette fel azt a házat nagyanyámmal ketten, ahol majd megszületett 6 gyermekük! Elmondta, hogy ketten(!) vetették a téglát a házukra„ neki dupla formája volt, így egyszerre két téglát tudott csinálni, ezáltal hamarabb ment a munka.

Ezen kívül dolgozni is járt, egyedül tartotta el a családját. Nagyanyám, mint anya, mint háziasszony mindig otthon végezte a tennivalóját. Érdekes módon nagyanyám ért a szabáshoz, varráshoz, nagyapám, pedig cipészethez, pedig egyikük szakmája sem (vajon miért?). Egyáltalán nem volt könnyebb nagyapámnak akkor házat építeni, mint most bárkinek. Nem volt könnyebb neki 6 gyermeket nevelni, munkába járni és dolgozni, mint most bárkinek!

Én úgy gondolom, hogy semmi más nem változott alapvetően, hanem inkább mi emberek lettünk másak, megnőttek az igények, és kiszélesedett a kényelmi zónánk. Meggyőződésem, ha nagyapám fiatalember lenne, és most ebben a világban kezdené az életét, ugyanúgy tudna házat építeni magának, és ugyanúgy képes lenne ma is felnevelni 6 gyermeket! Nem azért, mert ő okosabb lenne, nem! Azért, mert akkoriban a férfi még férfi volt, nem nyavalygott, nem siránkozott, hanem összeszedte magát, és ha saját kezűleg is(! !), de házat épített, és háza népét eltartotta!”

Veres Zsolt

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


A „csún” mán mü es ott leszünk!

Régebben minden pünkösd szombatján tartották a csíksomlyói búcsút, melyet állítólag János Zsigmond hadainak a Tolvajostetőn aratott győzelem emlékére rendszeresítettek.

Szombaton délután kezdődött a kikerülés, mely a búcsú fénypontja volt, este színelőadást tartottak a diákok, és a másnap is kedvére szórakozott a messze földről idesereglett fiatalság.

Egyik pünkösd vasárnapján délután a búcsúról hazaigyekvő szekerek szembe találkoztak néhány gyalogszerrel Somlyóra igyekvő fiatallal:

-  Aggyon Isten! – billentették meg kalapjukat az ifjak.
-  Nektek es! – fogadták a szekeresek. – Hát hová, hová ilyen lóhalálban?
-  Somlyóra, a búcsúra! – válaszolták hetykén
-  Hájszen onnat mán elkéstek! A búcsúnak vége!
-  Csak az elejének…. – nevettek az ifjak
-  Hogyhogy? – értetlenkedtek a szekéren lévők.
-  Az úgy, hogy a ról ugyan lekéstünk, de a csún mán mü es ott leszünk!

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

 

Úristen megteremtette a székelyt

Részlet Wass Albert, Tizenhárom almafa című regényéből

Tudni kell, hogy amikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszór adódik. Szóval az Úristen éppen elkészült a maga munkájával, s kedvtelve szemlélgette a világot, mikor megszólalt mögötte a legöregebb főangyal. Egy olyan nagybajuszú, időt-töltött főangyal volt ez, olyan törzsörmesterféle. Azért volt szabad neki megszólalnia.
- Uram – mondotta -, valami még nincsen készen!
- S az mi lenne? – nézett az Úristen csudálkozva legvénebb szolgájára.
Az pedig kivette szájából a csutorás pipát s odabökött vele Erdély felé.
- Ahunn-e! Még nincsen rajta senki!
Az Úr odanézett, s abbiza lakatlan volt egészen. Pedig csudaszép kis országnak ígérkezett, tiszta vétek lett volna pusztába hagyni.
- No, várj csak – mondta s elkezdett kotorni a zsebeiben.
Talált is egy marékra való magyart még, azokat leszórta a völgyekbe. A másik zsebében valami maradék románokra bukkant, azokkal meg behintette a hegyeket.
- Így ni – mondotta -, ezzel is megvagyunk.
De a vén angyalcseléd csak csóválta a fejét.
- Már pedig ejszen hibádzik még valami.
- Hibádzik? Mi a szemed világa hibádzik? – hökkent meg az Úr.
- Hásze emberek, azok most már vannak, instálom – okoskodott a vén főangyal -, de ki fog ott dolgozni?
- Mi? Hogy ki fog ott dolgozni? Hát a magyarok a völgyekben s a románok a hegyek között!
De az öreg csak csóválta a fejét.
- A magyarok? Azok uraskodni fognak. A románok? Azok hanyatt hevernek s bámulják leptiben a felhőket. Ami ráérő idejük pedig az uraskodásból s a felhőbámulásból marad, azt eltöltik azzal, hogy kergetik egymást. Valakinek dolgozni is kell!
Erre az Úristen nagy bosszúsan benyult a lájbizsebébe, s kirángatta onnan a szászt.
- Na – lökte oda bosszúsan a magyarok s a románok közé -, itt van, ni. Ez majd dolgozik helyettük is!
De a vén okvetetlenkedő újra csak megvakarta a fejét.
- Hájsze jó, jó. Ez megvolna. De valami azért még mindig hibádzik!
- Mi a keserűség hibádzhatik most már? – mérgelődött meg az Úr ekkora konokságon.
- Hásze idenézz, Uram – bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is, a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!
Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy ez éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...