Dsida Jenő

Jobbra a régi tükörben magamat látom
merészen és fiatalon.
Szemben az ablakon át a világot,
mely szép és kedves és nekem való.
Dsida Jenő

 

 

 

Dsida Jenő 1907 május 17.-én született Szatmárnémetiben, pontosan ma 106 éve. Gyermekkorát beárnyékolta az első világháború, majd a román megszállás. Tanulmányait Budapesten, Beregszászon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron végezte
Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján.

1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhattól húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.

1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.

Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett. 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt, 31 évesen. Sírja a Házsongárdi temetőben található.

Közéleti szerepe kapcsán megemlíthető, hogy a Pásztortűz című irodalmi folyóirat szerkesztője lett, majd az Erdélyi Helikon belső munkatársa,rész vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában.

Költészetéről Pomogáts Béla így írt:
„Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.”

Dsida Jenő, saját magáról:
“Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

A világvége és a boszorkányság

Úgy gondolom, hogy ha már a világvégét túléltük, akkor beszélhetünk egy kicsit a titokzatos boszorkányságról, ami Magyarországon, és ezáltal Erdélyben is elterjedt.

Boszorkányokról Nagykárolyban maradtak feljegyzések, mégpedig olyan formában, hogy Nagykároly Szatmár vármegye székhelye lévén, az ilyen jellegű pereket a vármegyeközpontokban tárgyalták le s lényegében az ítélet-végrehajtás is itt történt.

A XVIII. századból több ilyen feljegyzés maradt ránk, ezek közül a legérdekesebb az 1730-as boszorkányper, amikor egy “Tóth Borka nevű javasasszonyt vallattak, majd elevenen tűzre ítéltetett és Nagykárolyban meg is égettetett”. 1745-ben Rekettye Pilla és Varga Anna nevű asszonyok “a társaiknak kinyilatkoztatására minden szokott kínzások alá vétettek s aztán Károlyban elevenen megégettettek”. A vármegye régi levéltárában megvan a két boszorkányper okirata és az ítélet is.

Annak bizonyítására, hogy a vádlott személy boszorkány, az úgynevezett boszorkánypróbát végezték el. A bíró meggyőződése szerint a boszorkány testileg különbözött az embertársaitól. Vértelennek, és vérszegénynek számított. Ha a hóhérlegény beleszúrt egy anyajegybe vagy szemölcsbe, és nem vérzett, az a boszorkányság bizonyítéka volt. Emellett úgy gondolták, hogy a boszorkányok könnyű súlyúak, mivel a sátánra bízták a lelküket. Elterjedt gyakorlat volt a vízpróba is: a vádlottat összekötözött karral és lábbal vízbe dobták, ha a víz felszínén maradt, akkor boszorkány volt, ha lesüllyedt, akkor bebizonyosodott az ártatlansága, bár akkor már mindegy volt.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Ady nyomában az Adysok

Az utolsó csoportomnak ez volt a tematikája. Szeretem az ilyen tematikus utakat, mert rákényszerít, hogy egy város általános történelmén túl, keressek rá bizonyos  érdekességekre.

Nézzük csak Ady életútját, a ránk maradt épített örökségek szemszögéből:

Helység névtáblaElső és legjelentősebb az Érmindszent  (ma már Ady Endre, vagy röviden Adyfalva), ahol Ady Endre született.

Két épületet találunk az egyszerű kerítésen belül: a kisebbik, nádfedeles, háromosztatú parasztház, ahol Ady Endre is született.  A szülőház pontos építési időpontját nem ismerjük, valamikor a XIX. század második felében készülhetett, annyi azonban bizonyos, hogy Ady Endre édesanyja, Pásztor Mária örökölte, rajta keresztül jutott az Ady család birtokába. Ady Endre édesapja, Lőrinc bővítette az épületet, így nyerte el mai formáját.

Ady Endre szülőháza

A másik ingatlan később, 1907-ben épült fel, négy látogatható terme szintén számos, régen a család vagyonát képező, eredeti állapotban megőrzött tárgyat tár elénk.

Ady Endre múzeum2

A két épület között húzódó udvaron még megtekinthető a család gémes kútja, illetve Ady Endre bronz mellszobra.

Gémes kút, az udvaron

Ady Endre életútjának a következő állomása Nagykároly, ahol a piarista iskolába járatták. Az iskola mai neve: Kalazanci Szent József Római Katolikus Iskolaközpont.

Ebben az iskolában voltak saját bevallása szerint a legszörnyűbb diákévei amellett, hogy itt erősödött meg a fizikailag addig gyengécske gyerek, itt írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak.

A nagykárolyi iskola után a tanulmányait a Zilah-i református kollégiumban folytatta, ami a szabadságot jelentette számára: itt szabad volt nyilvánosan cigarettázni és itt váltak rendszeressé a szombat esti korcsmázások is; emellett itt érték első – iskolai – irodalmi, és szerelmi sikerei is.

Az iskola előkertjében 1957-ben, Ady születésének 80. évfordulóján állították fel egy szobrot, ami Balaskó Nándor alkotása.

Ady életútjának a bemutatása  a következő bejegyzésben folytatódik.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

A szerelem kezdete

Pontosabban Petőfi szerelmének a kezdete, amikor meglátta Szendrey Júliát.

1846. szeptember 8-án Nagykárolyban, az Arany Szarvas fogadóban szállt meg Petőfi Sándor, és ahogy az ablakán kinézett, meglátta a parkban sétáló Szendrey Júliát.

Este a bálban, amit ugyancsak az Arany Fogadóban rendeztek, be is mutatták egymásnak a két fiatalt, Petőfi 23 éves és Júlia 17 éves volt.

Petőfi így emlékezik arra az estére: „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délután 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi nem volt; akkor lett a nagy semmiben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.”

Napjainkban az épület felújítás alatt áll, és a tervek szerint a  városházaként fog működni.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...