Úristen megteremtette a székelyt

Részlet Wass Albert, Tizenhárom almafa című regényéből

Tudni kell, hogy amikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszór adódik. Szóval az Úristen éppen elkészült a maga munkájával, s kedvtelve szemlélgette a világot, mikor megszólalt mögötte a legöregebb főangyal. Egy olyan nagybajuszú, időt-töltött főangyal volt ez, olyan törzsörmesterféle. Azért volt szabad neki megszólalnia.
- Uram – mondotta -, valami még nincsen készen!
- S az mi lenne? – nézett az Úristen csudálkozva legvénebb szolgájára.
Az pedig kivette szájából a csutorás pipát s odabökött vele Erdély felé.
- Ahunn-e! Még nincsen rajta senki!
Az Úr odanézett, s abbiza lakatlan volt egészen. Pedig csudaszép kis országnak ígérkezett, tiszta vétek lett volna pusztába hagyni.
- No, várj csak – mondta s elkezdett kotorni a zsebeiben.
Talált is egy marékra való magyart még, azokat leszórta a völgyekbe. A másik zsebében valami maradék románokra bukkant, azokkal meg behintette a hegyeket.
- Így ni – mondotta -, ezzel is megvagyunk.
De a vén angyalcseléd csak csóválta a fejét.
- Már pedig ejszen hibádzik még valami.
- Hibádzik? Mi a szemed világa hibádzik? – hökkent meg az Úr.
- Hásze emberek, azok most már vannak, instálom – okoskodott a vén főangyal -, de ki fog ott dolgozni?
- Mi? Hogy ki fog ott dolgozni? Hát a magyarok a völgyekben s a románok a hegyek között!
De az öreg csak csóválta a fejét.
- A magyarok? Azok uraskodni fognak. A románok? Azok hanyatt hevernek s bámulják leptiben a felhőket. Ami ráérő idejük pedig az uraskodásból s a felhőbámulásból marad, azt eltöltik azzal, hogy kergetik egymást. Valakinek dolgozni is kell!
Erre az Úristen nagy bosszúsan benyult a lájbizsebébe, s kirángatta onnan a szászt.
- Na – lökte oda bosszúsan a magyarok s a románok közé -, itt van, ni. Ez majd dolgozik helyettük is!
De a vén okvetetlenkedő újra csak megvakarta a fejét.
- Hájsze jó, jó. Ez megvolna. De valami azért még mindig hibádzik!
- Mi a keserűség hibádzhatik most már? – mérgelődött meg az Úr ekkora konokságon.
- Hásze idenézz, Uram – bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is, a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!
Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy ez éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Erdély címere

Magyarország erdőn túli része a mohácsi vész előtt nem volt önálló, tehát külön címere sem lehetett. Viszont a mohácsi vész után Erdély lépésről lépésre halad az önállóság felé.

Az Erdélyi Fejedelemség államjogi alapját három nemzet: a vármegyei magyar nemesség, a szabad-rendű székelyek és szászok, képezte. Erre vonatkozó szövetséget 1437-ben kötötték, melyet többször megújítottak, és amely 1848-ig állott fenn.

A három egyenjogú nemzetének – a magyarnak, székelynek és szásznak – külön nemzeti és politikai területe volt, az uralkodók által biztosított önkormányzattal. Erdély kormányzását a vajdák, majd fejedelmek látták el, kik okleveleikben saját nemzetségi címerüket használták.

Erdély címere a magyar, a szász és a székely jelképeket egyesítve jött létre Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem uralkodása alatt 1590-ben.

Hogy az erdélyi három nemzetnek 1500 előtt volt-e külön-külön címere, azt homály födi.

A fekete turulmadár a magyarokat, a nap és a hold a székelyeket, a hét vörös bástya a szászokat jelképezi, ezek: Kőhalom, Medgyes, Nagysink, Sebes, Szeben, Szászváros és Szerdahely.

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...