Petőfi Sándor: Erdélyben

Épp Koltóról olvasok, ahol Petőfi Sándor és Szendrey Júlia a mézes heteit töltötték 1847 szeptember 9-től október 20-ig. Ez az időszak Petőfi életének legboldogabb hat hete volt, és a magyar irodalom szempontjából is jelentős, mivel 33 verset írt, ebben az időszakban.

Ezek közül szeretném az “Erdélyben” című versét megmutatni, mivel úgy gondolom, hogy ez a honlap név megköveteli, hogy ez a vers helyet kapjon itt.

 

Erdélyben
Petőfi Sándor

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!

Koltó, 1846. október  26.

A szerelem kezdete

Pontosabban Petőfi szerelmének a kezdete, amikor meglátta Szendrey Júliát.

1846. szeptember 8-án Nagykárolyban, az Arany Szarvas fogadóban szállt meg Petőfi Sándor, és ahogy az ablakán kinézett, meglátta a parkban sétáló Szendrey Júliát.

Este a bálban, amit ugyancsak az Arany Fogadóban rendeztek, be is mutatták egymásnak a két fiatalt, Petőfi 23 éves és Júlia 17 éves volt.

Petőfi így emlékezik arra az estére: „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délután 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi nem volt; akkor lett a nagy semmiben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.”

Napjainkban az épület felújítás alatt áll, és a tervek szerint a  városházaként fog működni.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Petőfi körtefája

Petőfi Sándor 1849 július 25.-én csatlakozott a Bem tábornok vezette erdélyi haderőhöz, akikkel 30-án este Székelykerésztúrón pihentek meg.

Az estét a költő, Vargha Zsigmond családja körében töltötte (későbbi Gyárfás kúriában), bivalytejes és túros puliszkát vacsorázva, amit versben fogalmazva hagyott ránk, amikor a házigazda lányának, Vargha Rozáliának három szakaszos verset írt, melyben a szíves vendéglátást, és vacsorát magasztalta.

A vacsora végeztével kimentek a kertbe, és az akkor még fiatal körtefa alatt álló padra telepedve beszélgettek, énekeltek. A legenda azt tartja, hogy 31.-én reggel a körtefa alatt szavalta el Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című versét, megjósolva aznapi halálát, majd indultak a honvédek Segesvár felé.
Petőfi, mivel Bem apó nem engedte kedves szárnysegédjét a csata sűrűjébe, a Fehéregyháza mellett folyó Sárpatak hídjáról nézte a csatát. A hatszoros túlerő ellen Bem tábornok zsenialitása is kevésnek bizonyult, a csata elveszett. Petőfi további sorsara pedig rejtély borult.

A körtefa pedig, mint utolsó elő tanú, meg a 60-as években is élt, igaz vaspántokkal megerősítve.  A fát bekerítették, a kerítésen márványtáblát helyeztek el, rajta Kányádi Sándor verse:

A körtefa mellé a hatvanas évek végen egy fiatal vadócot ültettek, amit beoltottak az öreg körtefáról, így bár az eredeti fa mára mar kiszáradt, de utódja él és terem.

Annak ellenére, hogy az öreg körtefa kiszáradt a keresztúriak kegyelettel őriztek és gondozták. 1989-ben tetőt emeltek föléje, hogy védjek az időjárás viszontagságaitól.

2002 májusában a székelykeresztúri Molnár István Múzeum munkatársai ellenőrizték az emlékhely állapotát, és mivel a fát nagyon rossz állapotában találták restaurálták.

Nagy költőnek Keresztúron sírja is van, az 1902-ben felállított legendai sír, bizonyítottan nem a Petőfié, de a kegyelet gyertyái minden évben kigyúlnak rajta, és számosan felkeresik évente.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...