Csukás-tó

Kányádi Sándor

Egyszer régen, amikor még
több volt a hal, mint a horgász,
és nem volt a folyók mentén
ekkora nagy sürgés-forgás,
élt a kicsi csíki Oltban
élt egy csuka, hasonlót még
én sem tudnék kitalálni,
hogyha horgászember volnék.
Nem is élt, de uralkodott.
Ő volt a halak királya:
se hálónak, se horognak
nem volt hozzá bátorsága.
Nemcsak félték, tisztelték is,
mert nagylelkű és kegyes volt:
szúnyogon meg moszaton élt,
testvérhúsba sose kóstolt.
Úszta, járta birodalmát
Domokostól le Bükszádig.
Védelmezte népét s annak
porontyait és ikráit.

De leginkább Tusnád táján
szeretett elidőzgetni,
hol a szikla a kis Oltot
majdnem-majdnem megrekeszti.
Ha elfáradt, ott pihent meg,
ott a víz is, mint a kristály,
s a vízből is tisztán látta
a fenyőket fönn a sziklán.
Ahogy telt az idő, s ő is
lassacskán mind öregebb lett,
s az úszkálás föl-le, föl-le
lassacskán mind nehezebb lett,
hovatovább mind gyakrabban
bámulta a fenyőfákat.
Gondolt egyet, és fővárost
alapított ott magának.
“Jó is lesz így, öregedő
uszonyaim mit fárasszam,
mikor úgyis itt folyik át
egész hosszú birodalmam.
Igen ám, de épp az a baj:
folyton folyik az országom,

és nekem, hogy itt székeljek,
folyton-folyvást kell úszkálnom.”
Szerencsére jött a tavasz,
és a kis Olt úgy megáradt,
hogy nem fért át a szoroson,
s majd ellepte a fűzfákat.
Jött aztán az apasztó nyár
nagy meleggel, de hiába,
ott maradt, a fűzfák között,
az Olt egy kis darabkája.
Csillogott, akár egy kastély,
ez kellett a mi csukánknak!
Átevickélt a szép tóba,
s lefoglalta palotának.
És azóta Csukástónak
hívja minden vízi s földi,
hetedhét országból szoktak
odajárni gyönyörködni.
Mondják, hogy az öreg csuka
lemondott a királyságról,
s mai napig ott éldegél
szerényen a nyugdíjából.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Maros és Olt legendája

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tar­kő a neve. Arról a szépséges tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két növendékleánya: Maros és Olt, szép, mint a ragyogó nap, tündér mind a kettő s Tarkő mégis szomorú volt mindig. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csende­sebb természetű volt, de bántotta erősen,, hogy a könnyen lobba­nó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is volt az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai mikor a tündérek királya számkivettette az ő férje urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt s egyszer feltámadott a király ellen is.
- Az legyen a büntetésed – mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj s vissza ne kerülj ide többet.
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
- Anyám, édesanyám – kérdezte egyszer Maros – miért vagy mindig olyan szomorú?
Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:
- Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni? Mondotta Tarkő:
- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindig vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivettette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.
- Hol van az édesapánk? – kérdezték a leányok.
- Amarra, messze-messze keleten, ahol a nap kél, Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét s nekem sem szabad odamennem!
-Hát minekünk?
- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon, hegye­ken, vadrengetegeken. Szavamat ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
- Akarjuk, akarjuk – mondották lelkes szóval a leányok.
- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elő aranyvessző­met.
De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.
- Igaz, kinek a nevével utazunk?
- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb – mon­dotta Maros.
— Az igaz, de én serényebb vagyok. Mindenütt elöl járnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!
- Én sem a tiéddel!— A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk s hamarább ölelem édesapámat, mint te.
— Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta.
Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintet­te aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká vál­tak s elindultak ketten kétfelé.
- Oh, jaj nekem, hát nem együtt mentek? – jajgatott Tarkő. – Gyertek vissza, gyertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre. Maros is szaladott valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-tovább haladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan só­hajtozott magában: ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját: gyere, gyere! Tarts velünk. Engem magába foga­dott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
- Ó, vigyél engem is – esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltót, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták  meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen  ahol a Duna beléje szakadt.
- Apám. Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! – zokogott Maros és Olt
Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...