Csiksomlyó legendája

A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre. Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig jóság energiája.

Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról.
Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.
A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki. Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között.

A következő intelemmel engedte útjukra:
“Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan jó gazda módjára!”
Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!
Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok. Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié lesz a megáldott föld!

- Kik vagytok ti? – kérdezte a gyerekeket. A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.
- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely.
Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.
- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! – Csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? – faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. – szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és
anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? – kérdezte az Úr meglepetten.
- Igen, mert csak Te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak – mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.
Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett.
Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.
- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre!
De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.
Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ Megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!

Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!
Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Úristen megteremtette a székelyt

Részlet Wass Albert, Tizenhárom almafa című regényéből

Tudni kell, hogy amikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszór adódik. Szóval az Úristen éppen elkészült a maga munkájával, s kedvtelve szemlélgette a világot, mikor megszólalt mögötte a legöregebb főangyal. Egy olyan nagybajuszú, időt-töltött főangyal volt ez, olyan törzsörmesterféle. Azért volt szabad neki megszólalnia.
- Uram – mondotta -, valami még nincsen készen!
- S az mi lenne? – nézett az Úristen csudálkozva legvénebb szolgájára.
Az pedig kivette szájából a csutorás pipát s odabökött vele Erdély felé.
- Ahunn-e! Még nincsen rajta senki!
Az Úr odanézett, s abbiza lakatlan volt egészen. Pedig csudaszép kis országnak ígérkezett, tiszta vétek lett volna pusztába hagyni.
- No, várj csak – mondta s elkezdett kotorni a zsebeiben.
Talált is egy marékra való magyart még, azokat leszórta a völgyekbe. A másik zsebében valami maradék románokra bukkant, azokkal meg behintette a hegyeket.
- Így ni – mondotta -, ezzel is megvagyunk.
De a vén angyalcseléd csak csóválta a fejét.
- Már pedig ejszen hibádzik még valami.
- Hibádzik? Mi a szemed világa hibádzik? – hökkent meg az Úr.
- Hásze emberek, azok most már vannak, instálom – okoskodott a vén főangyal -, de ki fog ott dolgozni?
- Mi? Hogy ki fog ott dolgozni? Hát a magyarok a völgyekben s a románok a hegyek között!
De az öreg csak csóválta a fejét.
- A magyarok? Azok uraskodni fognak. A románok? Azok hanyatt hevernek s bámulják leptiben a felhőket. Ami ráérő idejük pedig az uraskodásból s a felhőbámulásból marad, azt eltöltik azzal, hogy kergetik egymást. Valakinek dolgozni is kell!
Erre az Úristen nagy bosszúsan benyult a lájbizsebébe, s kirángatta onnan a szászt.
- Na – lökte oda bosszúsan a magyarok s a románok közé -, itt van, ni. Ez majd dolgozik helyettük is!
De a vén okvetetlenkedő újra csak megvakarta a fejét.
- Hájsze jó, jó. Ez megvolna. De valami azért még mindig hibádzik!
- Mi a keserűség hibádzhatik most már? – mérgelődött meg az Úr ekkora konokságon.
- Hásze idenézz, Uram – bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is, a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!
Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy ez éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Erdély címere

Magyarország erdőn túli része a mohácsi vész előtt nem volt önálló, tehát külön címere sem lehetett. Viszont a mohácsi vész után Erdély lépésről lépésre halad az önállóság felé.

Az Erdélyi Fejedelemség államjogi alapját három nemzet: a vármegyei magyar nemesség, a szabad-rendű székelyek és szászok, képezte. Erre vonatkozó szövetséget 1437-ben kötötték, melyet többször megújítottak, és amely 1848-ig állott fenn.

A három egyenjogú nemzetének – a magyarnak, székelynek és szásznak – külön nemzeti és politikai területe volt, az uralkodók által biztosított önkormányzattal. Erdély kormányzását a vajdák, majd fejedelmek látták el, kik okleveleikben saját nemzetségi címerüket használták.

Erdély címere a magyar, a szász és a székely jelképeket egyesítve jött létre Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem uralkodása alatt 1590-ben.

Hogy az erdélyi három nemzetnek 1500 előtt volt-e külön-külön címere, azt homály födi.

A fekete turulmadár a magyarokat, a nap és a hold a székelyeket, a hét vörös bástya a szászokat jelképezi, ezek: Kőhalom, Medgyes, Nagysink, Sebes, Szeben, Szászváros és Szerdahely.

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...