Dsida Jenő

Jobbra a régi tükörben magamat látom
merészen és fiatalon.
Szemben az ablakon át a világot,
mely szép és kedves és nekem való.
Dsida Jenő

 

 

 

Dsida Jenő 1907 május 17.-én született Szatmárnémetiben, pontosan ma 106 éve. Gyermekkorát beárnyékolta az első világháború, majd a román megszállás. Tanulmányait Budapesten, Beregszászon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron végezte
Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján.

1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhattól húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.

1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.

Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett. 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt, 31 évesen. Sírja a Házsongárdi temetőben található.

Közéleti szerepe kapcsán megemlíthető, hogy a Pásztortűz című irodalmi folyóirat szerkesztője lett, majd az Erdélyi Helikon belső munkatársa,rész vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában.

Költészetéről Pomogáts Béla így írt:
„Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.”

Dsida Jenő, saját magáról:
“Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Magyar költészet napja

1964 óta április 11-e a Magyar Költészet Napja.
(Van Költészet Világnapja is, ami március 21-én van.)
Ezen a napon született 1900-ban Márai Sándor, és 1905-ben József Attila.

A mai rohanó világba, egyre nehezebben kap helyet a költészet, a vers olvasás az emberek életében, pedig vannak olyan versek, melyeket hiába több (tíz, akár száz) éve írtak, mai is nagyon aktuális tud lenni. Hiába „rohan” a világunk, bizonyos érzések, és témák, ugyan úgy aktuálisak most is, mint régen, például: szeretet, gyűlölet, isten, világ, haza, háború.

Nagyon jó alkalom, a Magyar Költészet Napja arra, hogy pár percre lelassítsunk, megálljunk és gondolkozzunk, fellapozzunk egy –egy verseskötetet, néhány vers erejéig.

Ezt teszem, most én is, csak kicsit online: megnézem, hogy az elmúlt fél évben, hány alkalommal kértem a költők segítségét a blogbejegyzések írásában:

Több alkalommal is írtam Petőfi Sándorról: elmeséltem, hogyan ismerkedett meg Szendery Júliával, illetve azt, hogy hol töltötték a mézes heteiket, és azt is megtudhatták, hogy ki látta Őt utoljára.

Legalább ennyiszer szóba, illetve írásba került Ady Endre és azok a települések, melyeken megfordult élete során, sőt még egy szobor avatásról is beszámolhattam.

Novembertől itt volt, minden hónapban Radnóti Miklós Naptár című verse (December, Január, Február, Március, Április), és itt is lesz egészen Októberig, érdemes minden hónap első napján, ide látogatni.

Megemlékeztem a nemzeti ünnepekről: Szentkúti Ferenc és Juhász Gyula segítségével.

Szó volt itt még a  himnusz(ok)ról, Wass Albertről, és Áprily Lajosról is.

Ha a kedves olvasó ezeket mind végig olvasta, akkor itt a bizonyíték, hogy bármennyire is rohanó világban élünk, aki akarja, ahhoz nem csak a Magyar Költészet Napján jut el a költők világa.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Petőfi Sándor: Erdélyben

Épp Koltóról olvasok, ahol Petőfi Sándor és Szendrey Júlia a mézes heteit töltötték 1847 szeptember 9-től október 20-ig. Ez az időszak Petőfi életének legboldogabb hat hete volt, és a magyar irodalom szempontjából is jelentős, mivel 33 verset írt, ebben az időszakban.

Ezek közül szeretném az “Erdélyben” című versét megmutatni, mivel úgy gondolom, hogy ez a honlap név megköveteli, hogy ez a vers helyet kapjon itt.

 

Erdélyben
Petőfi Sándor

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!

Koltó, 1846. október  26.

A szerelem kezdete

Pontosabban Petőfi szerelmének a kezdete, amikor meglátta Szendrey Júliát.

1846. szeptember 8-án Nagykárolyban, az Arany Szarvas fogadóban szállt meg Petőfi Sándor, és ahogy az ablakán kinézett, meglátta a parkban sétáló Szendrey Júliát.

Este a bálban, amit ugyancsak az Arany Fogadóban rendeztek, be is mutatták egymásnak a két fiatalt, Petőfi 23 éves és Júlia 17 éves volt.

Petőfi így emlékezik arra az estére: „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délután 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi nem volt; akkor lett a nagy semmiben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.”

Napjainkban az épület felújítás alatt áll, és a tervek szerint a  városházaként fog működni.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Mi jut eszedbe Parajdról?

Természetesen a Sóbánya, hiszen már a római korban megkezdték a bányászatot, és a mai napig folyik a kitermelés. Bár nem a kitermeléséről ismert, inkább  a látogatottsága miatt, hiszen már a 1960-as években megnyitották a sóbányát a  látogatok előtt.  A 120 méter mélységű kezelési központban, ma már minden megtalálható, ami szűkséges ahhoz, hogy kellemesen eltölthető legyen az idő:  étterem, borkiállítás, büfé, ökumenikus templom, játszótér a gyerekeknek, sőt az idén még egy kaland parkot is készítettek.

Ha még gondolkodol, akkor talán eszedbe jut a Sószoros is, amit Korond pataka alakított ki, úgy hogy ketté vágta a hatalmas sótömböt. 2011 óta a természetvédelmi területnek nyilvánított terület gondoksága kialakított egy útvonalat, amit érdemes végigjárni. Azért hogy ne csak lásd, hanem értsd is, az előtted lévő ritkaságot, vezetőt is biztosítanak aki végig kísér.

A harmadik dolog amit tudnod kell Parajdról,  hogy itt töltötte gyerekkorát és elemi iskoláit is itt végezte Áprily Lajos, ami nagyban meghatározta életének ezt a szakaszát.

Később verseiben szívesen emlékezett vissza a Parajdon töltött évekre:

Halálpatak

Parajd felett van egy patak,
a Küküllő-ágba szakad,
vele összeölelkezik,
Halál-patak, így nevezik.
Egyszer hegy lakói voltunk,
vizek mellett kóboroltunk,
megpihentünk öreg fánál,
kicsi Halál-patakánál.

Megpihentünk, málnát ettünk,
fényes volt az ég felettünk.
Azt a völgyet megszerettem,
mellé kunyhót építettem,
városoktól megfutottam,
ott a lelkem gyógyítottam.

Jött a balsors, jött a hadnép,
pusztaság lett tán a telke,
hadak árja elseperte.
Jött a balsors, jött a hadnép,
reszketett a föld alatta.
Párodat is elragadta,
vitte, vitte napkeletre,
napkeleti földbe tette.

Nem vagyunk már hegy lakói,
messze kellett vándorolni.
Én Istenem, mit nem adnék,
ha egy reggel ott virradnék,
s ha még egyszer velem állnál
kicsi Halál-patakánál,
végzetünkből mit se sejtőn,
Parajd felett, fenn az erdőn.

Áprily Lajos tiszteletére 1991. -ben megnyitottak egy emlékházat, ami a mai napig látogatható.

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Petőfi körtefája

Petőfi Sándor 1849 július 25.-én csatlakozott a Bem tábornok vezette erdélyi haderőhöz, akikkel 30-án este Székelykerésztúrón pihentek meg.

Az estét a költő, Vargha Zsigmond családja körében töltötte (későbbi Gyárfás kúriában), bivalytejes és túros puliszkát vacsorázva, amit versben fogalmazva hagyott ránk, amikor a házigazda lányának, Vargha Rozáliának három szakaszos verset írt, melyben a szíves vendéglátást, és vacsorát magasztalta.

A vacsora végeztével kimentek a kertbe, és az akkor még fiatal körtefa alatt álló padra telepedve beszélgettek, énekeltek. A legenda azt tartja, hogy 31.-én reggel a körtefa alatt szavalta el Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című versét, megjósolva aznapi halálát, majd indultak a honvédek Segesvár felé.
Petőfi, mivel Bem apó nem engedte kedves szárnysegédjét a csata sűrűjébe, a Fehéregyháza mellett folyó Sárpatak hídjáról nézte a csatát. A hatszoros túlerő ellen Bem tábornok zsenialitása is kevésnek bizonyult, a csata elveszett. Petőfi további sorsara pedig rejtély borult.

A körtefa pedig, mint utolsó elő tanú, meg a 60-as években is élt, igaz vaspántokkal megerősítve.  A fát bekerítették, a kerítésen márványtáblát helyeztek el, rajta Kányádi Sándor verse:

A körtefa mellé a hatvanas évek végen egy fiatal vadócot ültettek, amit beoltottak az öreg körtefáról, így bár az eredeti fa mára mar kiszáradt, de utódja él és terem.

Annak ellenére, hogy az öreg körtefa kiszáradt a keresztúriak kegyelettel őriztek és gondozták. 1989-ben tetőt emeltek föléje, hogy védjek az időjárás viszontagságaitól.

2002 májusában a székelykeresztúri Molnár István Múzeum munkatársai ellenőrizték az emlékhely állapotát, és mivel a fát nagyon rossz állapotában találták restaurálták.

Nagy költőnek Keresztúron sírja is van, az 1902-ben felállított legendai sír, bizonyítottan nem a Petőfié, de a kegyelet gyertyái minden évben kigyúlnak rajta, és számosan felkeresik évente.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...