T. Á. sírjára

Ezelőtt 48 évvel, 1966 május 26.-án halt meg Tamási Áron, Farkaslaka nagy írója.

Nekem, mint farkaslakainak olyan Tamási Áron mintha nagybácsikám lett volna, az iskolában is, és utána is mindig megemlékeztünk a születéséről, illetve a haláláról. Nekünk kicsit olyan, mintha a napjainkban is ott lenne velünk, nézne minket, velünk együtt élni, annak ellenére, hogy az élete nagy részét nem Farkaslakán töltötte.

A temetésére, nagyon sok barátja eljött, hogy az utolsó tiszteletet megadják neki. Többek között Kányádi Sándor is ott volt, aki egy verset írt az emlékére, ezzel emlékezzünk meg ma a nagy íróról:

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

Kányádi Sándor
1966

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Tamási Áron

Tamási Áron  1897. szeptember 20-án, vagyis ma 116 éve született Farkaslakán székely gazdálkodók gyermekeként.

Tamási Áron szülőháza

Áron volt a legnagyobbik fiú, az ősi törvény szerint neki kellett volna a föld mellett maradnia, gazdálkodnia, de egy baleset miatt megsérült a bal keze így, nem volt alkalmas a falusi munkára, a szülők úgy döntöttek, tovább taníttatják.
A székelyudvarhelyi gimnázium után Kolozsváron a kereskedelmi akadémián tanult.

Farkaslakán a “régi” iskola, ahol Tamási Áron is tanult

Első díjat nyert egy novellájával (Szász Tamás, a pogány) a Keleti Újság pályázatán, ez a siker végleg elkötelezte az irodalom mellett.
Rokoni meghívásra 1923-26 között az Amerikai Egyesült Államokban élt, főleg bankhivatalnokként dolgozott, de sok mindent kipróbált (akárcsak kedvenc hőse, Ábel). Hazája elhagyásakor ragaszkodása jeléül egy zacskó földet és egy tulipánt vitt magával. Nem egyszer küldött haza pénzt a szüleinek, testvéreinek.
Kötetnyi novellát küldött haza menyasszonyának, aki azt 1925-ben megjelentette Lélekindulás címen.

Tamási Áron

Sikeres íróként tért haza, és a továbbiakban sikert sikerre halmozott.
1929-ben, 30-ban, 31-ben a nem csak irodalmi szempontból, de pénzösszegben is jelentős Baumgarten-díjban részesült, 1942-ben megkapta a Baumgarten-alapítvány nagydíját is. Ezek segítették megőrizni írói függetlenségét, lehetővé tették, hogy arról írjon, ami hozza a legközelebb áll, szülőföldjéről, népe sorsáról.
Őt tartották a székelység legjelesebb író küldöttének.
1944-ig Kolozsváron élt, ekkor, a háború végén, jónak látta Magyarországra távozni. Megérezte, hogy olyan idők jönnek, amikor igazságtalan per áldozata lehetne.  Szülőföldjén politikai okokból nem kívánatos személy lett, Farkaslakára, szülőfalujába csak ritkán jöhetett haza. Így vált az otthonkeresés írójává.  Szinte minden írásának a cselekménye a vágyott szülőföldön, a székelyek közt játszódik.
Halálakor (1966. május 26.), utolsó kívánsága szerint, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra, még nagyobb súlyt adva: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Tamási Áron síremléke

Itt elolvashatják, hogyan is lett ő író. 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Nyikó menti sütés, főzés

Farkaslakán, az én szülőfalumban él egy nagyon kedves, és most már nagyon idős nénike: Jakab Rozália, vagyis Rózsika néni.
Rugonfalván nőtt fel, de Farkaslakára jött férjhez, Jakab Zsigmond, állatorvoshoz. A házaspár a munka mellett a művészettel is foglalkozott: Zsiga bácsi faragott, míg Rózsika néni szőnyegeket szőtt. Az utóbbi időben Rózsika néni már inkább csak írással foglalkozik: több könyve jelent meg Farkaslakáról, illetve a Nyikó menti falvak mindennapi szokásaikról. Az egyik szakácskönyvéből idézek, amelyben röviden összefoglalja a Farkaslaki konyha körüli szokásokat:

“A székely falvakból, különösen Farkaslakáról, ahol régen nagyobb volt a szegénység, több leányt elküldtek városra úri családokhoz szolgálni. Fontos volt a pénzkeresés is, de a tanulás, a tájékozódás is. “Idegenben” a leány a tudását bővítette a takarítás, mosás, főzés terén is. Ez alatt az idő alatt “kistafirolta” magát, hazatérése után pedig a legtöbb leány férjhez ment. Otthon a háztartásban hasznosította a szolgálatban tanultakat, az anyjától elsajátítottakat, s ha kellett, alkalmazkodott az anyós szokásaihoz is. Így az idők folyamán, sokszínűbbé tették az étkezési rendet. Napjainkban azonban “besegítenek” a szakácskönyvek is.

A legtöbb falusi háznál nyáron, a nyári konyhában főztek, ide nyílott a kemence szádja is. Könnyebb volt itt a nyáron és ősszel több “zakotával” járó munkát lebonyolítani: disznóhizlalással járó “mocskolódás”, betakarítással járó őszi munka, befőzések. Ez idő alatt itt zajlott le a vacsorázás is, az ebéd legtöbbször a mezőn történt.

A téli disznóölés is itt folyt le a nyári konyhában, bár a család akkor már a téli konyhában tartózkodott, amit a lakókonyhának is használtak. Rendszerint érckályhán főztek, ami fűtötte is a lakást. A legtöbb öregasszony ma is azon főz. De ma már a legtöbb háztartásban palackos gázkályhát használnak, ez megmenti a gazdasszonyt nyáron a kályha melletti melegtől. A tanyákon, esztenákon szabad tűzhelyen is főznek. ”

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Tamási Áron – virtusból lett író

Ilyen se volt a világirodalomban, hogy valaki fogadásból legyen íróvá. Azaz nem is fogadásból, hanem virtusból.

Tamási Áron 24 éves volt 1922-ben, a kolozsvári kereskedelmi akadémia diákja. A jogról iratkozott át ide, mert nem bírta, amióta a tanulás nyelve románra változott.  Már megjárta az első világháború poklát, s a székely falu világából jött fiúban még munkált a virtus: sohase hagyd, hogy a helyzet legyőzzön.

A Szent József Fiúnevelő Otthonban heten laktak egy szobában, csínytevő, nagyra törő diákok. Egy tordaira és egy lugosira volt ez különösképpen jellemző. Már-már írónak érezték magukat, mert egy-két tudósításuk az újságokban megjelent. Ezért mintha a többieknél kicsit felsőbbrendűbbek lettek volna. Az egész szoba lázongott ellenük, különösképpen Áron. Egy nap aztán az irodalommal eljegyzett két fiú egy újságot lobogtatva tért haza, amely novellaíró pályázatot hirdetett. Felolvasták a szobatársaknak.
-         Ezt megpályázom – mondta a lugosi
-         Én is meg – mondta a tordai
-         Más senki? – kérdezte, s a hangjában hetyke kiváncsiság rezgett. Áron nem bírta tovább, bemondta:
-         Én is írok egyet!
Szavának kellett állnia, és nagyon nehéz volt. Sokat gyötrődött a házsongárdi temető padjain, az egyetemi könyvtárban, a szavak nem akartak engedelmeskedni.

Eszébe jutott, hogy Farkaslakán a szülei valószínűleg hasonlóképp küszködnek. A székelység Trianon utáni helyzete, faluja sorsa jutott eszébe, s ettől kezdve könnyen ment már az írás. A székely falu léttragédiájáról szólt első novellája, a Szász Tamás, a pogány című, amellyel megnyerte a Keleti Újság pályázatát. Nagy dicsőség volt. Szabaddá lett, íróvá, akinek lehetősége és kötelessége népének örömét és bánatát kifejezni.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Mi köze van Farkaslakának a farkasokhoz?

Vagyis úgy volt, valamikor régen, hogy jó magosan a völgy fölött, a Gordon oldalában, emberek meghúzódtak, és ott tanyát ütöttek. Mivel látták, hogy földi és égi bajok ellen elég jól megvédi őket a hegy; s mivel nyugati irányban szabadon a szemük ügyébe feküdt az egész hatalmas völgy, hát azért házat is építettek oda.
Fájuk volt elég, mert a hegy kalapja mögött nagy bőségben terültek el az erdők. A barmok számára legelő is volt elég s télire takarmány, s ami nagy dolog ilyen helyen, víz is volt az embereknek és a barmoknak. Csak a folyóvizet nem tudta pótolni sehogy. Ugyanis a gabonát, miből az asszonyok kenyeret akarnának sütni, valahogy meg is kell őrölni.
Készítettek egy kézi malmot, amit ember is elhajt valameddig; több ember pedig, ha felváltja egymást, szinte akármeddig. Azonban fáradságos és egy kicsit méltatlan munka ez, s ennél fogva, a folytonos egyhangúság és a verejték alatt, könnyen arra csábít bárkit, hogy keressen valami más megoldást. Csináltak hát malomköveket nagyobbakat, s olyan malmot szerkesztettek, amelyet állattal lehet jártatni, ennek az volt a hibája, hogy amikor kifogták este a lovat szüntelen köröző munkából, akkor is csak körben tudott egy darabig járni, pedig mehetett volna már olyan egyenesen.
Ezért megint más megoldáson kellett törjék a fejüket, tudott is valóban egyik-másik valamit, mert a hírét hallotta egy elszánt és vakmerő embernek, aki odalent a völgyben, ahol a Nyikó vize folyik, ott a hatalmas égerfák és fűzfák között, ott az a vakmerő ember egy vízimalmot készített.
Elhatározták, hogy őrlésre oda fogják vinni a gabonát, szekérre rakták, s amikor leszállott a holdvilágos este, akkor a két hosszú szőrű hegyi lovacskájával az öreg el indult. S meg is érkezett szerencsésen a malomba, ahol a molnár az első zsák gabonát fel is öntötte rögtön, hogy utána s egyvégtiben a többit is lejárassa. Amíg duruzsolt a malom, azalatt a két lovacska künn állott a holdvilágos malomudvaron, ahova egy kicsi fahídon lehetett a víz fölött bejárni.
Ők pedig ha felöntöttek egy-egy zsák gabonát, a következőig behúzódtak a malmos szobájába, melynek az ablaka az udvarra tekintett.
Tehát ott üldögéltek a gyertyácska mellett, amikor különös zajt hallottak egyszer. A malmos kinyitotta az ablak¬szárnyat, és a kicsi fahídon villogás támadt hirtelen, majd valami, s ismét valami, rőt-vörös színben megcsillámlott; s abban a percben, a fahídon keresztül, már az udvarra ugrott egy hatalmas farkas, majd utána egy másik, s a nyomában egy harmadik.Egész csorda.
A molnár csak annyit mondott, hogy farkasok! Az öreg őrlető pedig csak annyit, hogy a lovak! A molnár imádkozott, s az öreg némán könnyezett.
Aztán a lovak elcsendesedtek, s csak habzsoló morgást lehetett hallani. A malom üresen kezdett járni, de ezt a malmos füle csak akkor vette észre, amikor a farkasok egymás nyomán elsompolyogtak. Akkor ismét felöntött egy zsák gabonát, majd utána egy újat. Az öreg pedig csak hajnal felé mozdult meg a helyéről, s akkor azt mondta csendesen, hogy immár elmegy haza.
Amikor otthon elmondta, hogy a farkasok miképpen ették meg a két lovat, nem az ijedtség szállta meg a népet, ha¬nem az indulat; s nem a félelem verte le őket, hanem a küzdelem lobbantotta fel bennük a lángot. Mindnyájan, még az asszonyok egy része is, mind kézbelit ragadott, s egy akarattal mondták, hogy elhozzák a lisztet. S így közös erővel elhozták a hátukon a lisztet, amiből olyan kenyeret sütöttek az asszonyok, amilyen jót nem ettek régen. S amikor ettek ebből a kenyérből, akkor nagy fordulat történt.
Attól kezdve közös erővel vitték a völgybe a gabonát, s úgy hozták haza a lisztet. A hegy és a völgy között megindult a forgalom.
S már arra gondoltak, hogy talán lakni is jobb és alkalmasabb a völgyben. A fiatalok különösen völgypártiak voltak; Meg is törték hamarosan a hegyi rendet és a régi szokást, mert az egyik mátkapár úgy határozta magában, hogy házat a völgyben építenének maguknak, s majd az esküvő után oda is szállanának abba a házba.
A ház elkészült, s a két fecske odaszállt.
Aztán kezdtek gyarapodni a házak, és szaporodni az emberek a völgyben, melynek hatalmas fűzfái és fekete bogyós égerfái alatt s málnás-szedres bozótjai között azelőtt csak farkasok tanyáztak.
Hát valahogy így keletkezett a falu. S így lett a neve Farkaslaka.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...