Csiksomlyó legendája

A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre. Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig jóság energiája.

Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról.
Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.
A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki. Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között.

A következő intelemmel engedte útjukra:
“Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan jó gazda módjára!”
Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!
Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok. Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié lesz a megáldott föld!

- Kik vagytok ti? – kérdezte a gyerekeket. A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.
- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely.
Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.
- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! – Csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? – faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. – szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és
anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? – kérdezte az Úr meglepetten.
- Igen, mert csak Te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak – mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.
Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett.
Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.
- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre!
De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.
Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ Megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!

Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!
Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Szent György napi népszokások

Április 24,  Sárkányölő Szent György ünnepe.

A néphagyomány ettől a naptól számítja az igazi tavasz kezdetét.

Április hónapot a néphagyomány Szent György havának nevezi.

Szent György napján hajtják ki először a legelőre az állatokat.

 A pásztorok kiseperték az istallókat, meg hintették vízbe mártott ágakkal, a szalmnatűz füstjével megfüstölték magukat és a jószágukat is. Áthajtották a tűzön a nyájat, majd maguk is átugrottak rajta háromszor, hogy megvédjék a boszorkányos rontásoktól állataikat és saját magukat is. Nagy jelentőséget tulajdonítottak annak a vesszőnek, zöld ágnak, mellyel az állatokat először hajtották ki a legelőre. Ez általában nyírfa vagy rózsafaág volt.

Szent György napját a magyar néphit rontásra, varázslásra alkalmas időpontnak tartotta. Jellegzetes megnyilvánulása a harmat szedése. A pásztorok miután bemutatták áldozati rituáléjukat, kezet mostak a harmatban. A harmatcseppek magas energiát hordoznak, mágikus hatással bírnak. Ha harmat cseppes kézzel átmossuk arcunkat megvédjük magunkat a rontástól.

Ez a nap volt a tavaszi gonosz járó nap is, amikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhattak. Ilyenkor tüskés ágakat tűztek a kerítésre, ajtóra, hogy a gonoszt távol tartsák.

Addig amíg régebben a fenti babonák, és néphiedelmek töltötték ki az április végi időszakot, manapság Erdélyben, főleg Székelyföldön a Szent György napokra járnak az emberek. Itt egy kis ízelítő a tavalyi programról, az idei felhozatal pedig itt található.

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

A kürtőskalács legendája

“A kürtőskalács egy nagy lyuk, tésztával körültekerve.” :)

A legnépszerűbb legenda szerint a kürtőskalács eredete a tatárjáráshoz kapcsolódik. A tatár seregek közeledtére a kezdeti ellenállások után, Székelyföld lakossága jobbnak látta elmenekülni. Voltak akik a hegyekbe menekültek, mások pedig a Budvár és a Rez barlangjaiban leltek menedéket. A tatárok pedig, hogy sem megtámadni, sem kicsalogatni nem tudták a biztos és megközelíthetetlen búvóhelyen levőket, elhatározták, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ez így ment hosszú ideig, amíg egyszer csak a tatároknak és a székelyeknek is elfogyott az ennivalójuk. Ekkor egy okos székely asszony összekaparta a maradék lisztet, hamuval összekeverte, és hatalmas kalácsokat sütött, amelyeket dorongra vagy magas póznákra húztak és fölmutatták a tatároknak: „Nézzétek mi itt milyen jól élünk, míg ti pedig éheztek.” A tatárok akik, már alig bírták az éhezést, bosszúsan elvonultak.

Ez időtől nevezik a kürtőskalácsot dorongfánknak, mint ahogyan a régi receptes könyvekben az alatt az az elnevezés alatt található.

Egy másik elmélet szerint a kürtőskalács a kályhacsőről kapta a nevét, hiszen Székelyföldön a kályhacsövet kürtőcsőnek nevezik, a kürtőskalács sütőfa nagysága és átmérője is erre utal.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Borvíz

Egy anyag, amellyel naponta találkozunk, mégsem ismerjük, és nem tudunk róla semmit…. Az élet maga a víz, ha zavaros és mocskos, az élet maga is az. Ha tiszta és nyugodt, akkor az eget tükrözi”  Somlósi József

Székelyföldet a Borvízországnak, vagy a borvizek hazájának is szokták nevezni. Joggal, mivel több ezerre tehető az itt feltörő változatos vegyi összetételű szénsavas forrásainak, fürdőinek a száma. A borvíz a Székelyföld gerincét képező fiatal vulkáni vonulat, a Kelemen – Görgényi – Hargita lassan kihűlő magma kamrájából félszálló széndioxid gáznak köszönhető. A vízben oldódó széndioxid gáztól pezseg a borvíz. Ennek a gáznak hatására lobog, buffog, hortyog, süvölt a büdös gödör, a borvízforrás és a borvízfürdő vize.

Az, hogy miért épp Bor a Víz, azt egy legendával tudom a legjobban megmagyarázni:

A székelyek, mindig egyszerű és szegényes körülmények között éltek, de ennek ellenére mindig nagyon vendégszeretők voltak. Ezt megtudta a király is úgy gondolta, hogy meglátogatja azokat a csavaros észjárású székelyeket. Bejelentés nélkül meg is érkezett Székelyföldre, és mivel nem tudtak nagy lakomával készülni a fogadására nem igazán volt amivel megkínálni a királyt, csak azzal, amit őt is ittak: az egyszerű vízzel ami a földből jött.
A király készségesen el is vette és megkóstolta. Igen, ám, de nagyon meglepődött a savanykás ízére, és megkérdezte:
- Mit adtatok Ti nekem? Bort, vagy vizet?
A legenda szerint, pedig így ragadt rá a földből feltörő, szénsavas vízre, hogy borvíz.

Napjainkban nagyon sokan járnak ki a forrásokhoz, és palackokkal hordják haza a borvizet, vagy akinek nincs a közelében ilyen forrás, az a palackozott változatát vásárolhatja meg.

Későbbiekben írok majd a boríz szállítás, majd a palackozás kialakulásáról Székelyföldön.

A sárkányölő Szent György legendája

Ezerhétszáz évvel ezelőtt élt egy katona, akinek valódi élettörténetét rég elmosta az idő, de legendája kitörölhetetlenül él az utódok emlékezetében.

A legenda szerint Silena város közelében lévő tóban lakott egy mérges sárkány, amely az ellene vonuló fegyveres népet többször megfutamította.
A polgárok elhatározták, hogy napi két juhot feláldozva távol tartják a várostól.
Ám a juhok elfogytak, és a szörnycsapás elkerülésére immár naponta egy embert küldenek áldozatul a sárkánynak.
Sorsot vetettek egymásra, és senki sem vonhatta ki magát alóla.
Amikor már majdnem kihalt a város, a király leányára esett a választás.
Sorsába beletörődve ment a tóhoz, amikor György katona épp arra lovagolt. A leány elküldte a lovast, de ő nem tágított, részleteiben akarta megtudni, hogy mi zajlik a tónál. A leány mindent elmesélt, és György ezt mondta: “Ne félj, segítek rajtad Krisztus nevében”.

A sárkány a szokott időben kijött a tóból, és el akarta ragadni a királylányt, ám György lovára fölpattanva szembe került vele, és zászlós lándzsájával olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor derékövét a lánnyal ráköttette a sárkány nyakára, és a sárkány, mint egy szelíd kutya, úgy követte pórázon Györgyöt és a királylányt a városba. A város népe rettenetesen megijedt, ám György ezt mondta nekik: “Ne féljetek, az Úr küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak titeket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.”
Ettől a lelkesítő szózattól megindulva a király és népe megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját és megölte a sárkányt.
Ugyanott, ahol ez az eset történt, templomot építettek, az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott a forrás vizéből.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

A Szent Anna-tó legendája

(Székelyföldi monda Benedek Elek feldolgozásában)

 

Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava égbenyúló hegyek aljában. Köröskörül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet s szebb képet ennél nem találtok. Ugyan ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű magas hegy volt s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík és Háromszék felett, átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No de az emléke megmaradt mindkettőnek.

Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, gőgös szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pincéjében kádakban, élére verve állt a tenger arany, ezüst.

Egyszer aztán, honnét, honnét nem, messze földről egy nagy úr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött. No, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak a kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma s haj! a lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött a vendégre, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstól, szerszámostól.

- Adok érette hat kád aranyat.
- Nem eladó, – mondotta a vendég.
- Ráadásul a torjai uradalmat.
- Nem eladó!
- Megállj, – gondolta magában – azért mégis az enyém lesz.

Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstól, szerszámostól. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét s tetejébe a hat szép lovat mindenestől. Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor előállott a hatlovas hintó. Hej, de megirígyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több mint ő neki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.

A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme-szája elállt a csudálkozástól.

- No, öcsém, van-e ilyen hat lovad? – kiáltott diadalmasan.
- Ilyen nincs, – mondta az öcs – de lesz különb.
- De már azt szeretném látni!
- Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!
- Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.
- Nem is hattal, tizenkettővel!
A büdösi vár ura fel sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét, – megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Egész nap tünődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tünődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagyhirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide.

Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velük a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztük egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhúzatta aranyos hintaját s elébe fogatta a tizenkét leányt.
Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a könny mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát, nagyot rittyentett, csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.

- Gyi előre, gyi!
A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelől állott. Patyolat fehér húsából kiserkedt a vér s jajszava felhatott a magas egekig.
- Gyi, Anna gyi! – ordított az úr s másodszor is rávágott.
- Verjen meg az egek Ura! – jajdult fel Anna. Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa!

S ím, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég, föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni-hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár s a föld süllyedt mind alább, alább, mígnem egyszerre víz alá borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent s a tóban tizenkét hattyú úszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból.

A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csendesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak s leánnyá változtak ismét. Siettek haza mind a falujukba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partjára s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szentéletű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.

Ha szeretne többet olvasni a Szent Anna tóról akkor itt megteheti.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

 

Legendárium

A 2013-as kívánságlistán a Legendárium is szerepel. A bejegyzés megírása előtt sokat gondolkodtam: hogyan írjam meg röviden, mert erről a kezdeményezésről órákat lehetne beszélni, vagy oldalakon keresztül lehetne ecsetelni a tevékenységeiket.
Végül arra jutottam, hogy a saját bemutatkozójukat használom fel, mivel ez a leghitelesebb  forrás:

“Két éve a kezembe került egy jópofa EU-s gyerektérkép, amely minden országot és az ott létező kultúrákat hivatott népszerűsíteni, vidám gyerekrajzok segítségével. Természetesen ezen a térképen sem szerepelt egyetlen székelyföldi monda és legenda sem, a Drakula története viszont igen…

Beindult a gondolkodás, megalapítottuk a Legendárium csapatát és megszületett a térkép ötlete, melyen kezdetben Hargita megyei legendákat jelenítettünk meg.

Tulajdonképpen azt a sok értékes munkát, amelyet Orbán Balázs, Benedek Elek (és még sorolhatnám) összegyűjtöttek, leírtak, mi összesítettük és előkészítettünk egy tudatos, több éves marketing munkát azzal a céllal, hogy a mondáinkat és legendáinkat fedezzék fel újra a székelyek (tisztelet a kivételnek), és a világ is ismerjen meg minket a meséinken keresztül.

Nekem ma már a Legendárium nemcsak egy kihívás, hanem egy életforma, egy hobby. Aki belekóstól, az nem tudja abbahagyni, ezek a mondák-legendák nemcsak egy helyszínt regélnek el, itt tündérek, sárkányok, vitézek, ördögök a főhősök, a székely furfang, a dráma, a szerelem pedig egymás megbecsülésére tanítanak.

Ez a folyamat közben olyan lett, mint egy jó film: jó ezekben a sikeres képsorokban ott lenni, hiszen létrehoztunk valamit, ami nem egyéni érdekeket szolgál, hanem egy közösséget megmozgató civil kezdeményezés, úgy vágjuk a filmet, hogy „happy end” legyen a vége…”    Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium alapítója.

E rövid ízelítő után, pár szóban ismertetem, hogy milyen csodálatos dolgok került ki a Legendárium csapat kezei közül: a térkép, amelyet említenek, de ennek is több változata van: Székelyföld legendák térképe, melyet akár megszemélyesítve is lehet rendelni, és a Székelyföld és Szászföld turisztikai értéktérképe.
Újabban pedig már megtalálható a „Kalandozzunk Székelyföldön” társasjáték.
Amivel még csigázzák az érdeklődök figyelmét, az aktuális munkájuk: a 3D-s rajzfilm, amit kíváncsian várok én is.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Gyilkos-tó és Békás szoros

A Gyilkos-tóról valószínűleg már mindenki hallott. Ha nem is tudja, hogy pontosan hol van, vagy hogy miért épp gyilkos, de a neve ismerősen cseng mindenkinek. A Békás szoros is ismerősen cseng… miért is? Mert ez a két természeti szépséget általában egyszerre említik: Gyilkos-tó és Békás szoros, mivel csupán pár kilométer távolságra van egymástól.

Nézzük csak, mi is történhetett sok évvel azelőtt ezelőtt, Gyergyószentmiklóstól, 27 kilométerre található Hagymás hegységben:
1837-ben (amely rendkívül csapadékos év volt) a Gyilkoskő (1401 m) oldalából az agyagos lejtőtörmelék kellően megázva hegyomlásként zúdult alá és elgátolta a Békás-patak vizét.
Tehát nedves lejtőmozgás következtében alakult ki a földtani-földrajzi irodalomban ismeretes természetes elgátolású tó vagy torlasztó.
Mások a tó keletkezését az 1838. január 11.-i földrengéssel hozzák kapcsolatba.
A hegyomlás után megindult a mészkőréteg aprózódása, mely nagy mennyiségű agyaggal keveredett. Ennek vízzáró hatásaként rövidesen megszűnt a folyóvíz szivárgása és így fokozatosan kialakult a torlasztó. Régi nevén Veres-tó .

Az egykori völgyet borító fenyőerdő maradványait a vasoxidos, meszes víz konzerválta, ami mai napig is látható, ezáltal különlegessé varázsolva a tó látványát.
A tó eredeti neve Veres-tó volt a tavat tápláló Vereskő-pataktól, mely vöröses homokkőszirtek között folyik és hordaléka is vörös színű. A Gyilkos-tó nevet Orbán Balázs vitte a köztudatba., a Székelyföld leírásában, és így fogalmaz a tóról:

„Még ma is, aki felső Olaszország nagyszerű és Svájcnak nagyszerű tavait látta, bámulattal fog e látvány előtt megállni. Nagyobbszerű tüneményt talán igen, de szebbet, vonzóbbat bizonnyal nem rejtenek a havasok keblökben.”

A Békás szorosnál, én mindig azt mondom, hogy beszéljenek inkább helyettem a sziklát, mert hiába próbálkozom, úgysem lehet elmondani, leírni azt a látványt, amit a 200 – 300 méter magas, merőleges sziklák között, szűk uton sétálva átélhet az arra járó.

Azt mindenképp látni kell, mert nemhiába szerepel a 2013-as kívánság listán.

 

Nézzük meg, mit mondanak a legendák a Gyilkos tóról:

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Maros és Olt legendája

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tar­kő a neve. Arról a szépséges tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két növendékleánya: Maros és Olt, szép, mint a ragyogó nap, tündér mind a kettő s Tarkő mégis szomorú volt mindig. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csende­sebb természetű volt, de bántotta erősen,, hogy a könnyen lobba­nó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is volt az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai mikor a tündérek királya számkivettette az ő férje urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt s egyszer feltámadott a király ellen is.
- Az legyen a büntetésed – mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj s vissza ne kerülj ide többet.
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
- Anyám, édesanyám – kérdezte egyszer Maros – miért vagy mindig olyan szomorú?
Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:
- Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni? Mondotta Tarkő:
- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindig vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivettette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.
- Hol van az édesapánk? – kérdezték a leányok.
- Amarra, messze-messze keleten, ahol a nap kél, Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét s nekem sem szabad odamennem!
-Hát minekünk?
- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon, hegye­ken, vadrengetegeken. Szavamat ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
- Akarjuk, akarjuk – mondották lelkes szóval a leányok.
- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elő aranyvessző­met.
De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.
- Igaz, kinek a nevével utazunk?
- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb – mon­dotta Maros.
— Az igaz, de én serényebb vagyok. Mindenütt elöl járnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!
- Én sem a tiéddel!— A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk s hamarább ölelem édesapámat, mint te.
— Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta.
Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintet­te aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká vál­tak s elindultak ketten kétfelé.
- Oh, jaj nekem, hát nem együtt mentek? – jajgatott Tarkő. – Gyertek vissza, gyertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre. Maros is szaladott valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-tovább haladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan só­hajtozott magában: ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját: gyere, gyere! Tarts velünk. Engem magába foga­dott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
- Ó, vigyél engem is – esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltót, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták  meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen  ahol a Duna beléje szakadt.
- Apám. Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! – zokogott Maros és Olt
Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Mi köze van Farkaslakának a farkasokhoz?

Vagyis úgy volt, valamikor régen, hogy jó magosan a völgy fölött, a Gordon oldalában, emberek meghúzódtak, és ott tanyát ütöttek. Mivel látták, hogy földi és égi bajok ellen elég jól megvédi őket a hegy; s mivel nyugati irányban szabadon a szemük ügyébe feküdt az egész hatalmas völgy, hát azért házat is építettek oda.
Fájuk volt elég, mert a hegy kalapja mögött nagy bőségben terültek el az erdők. A barmok számára legelő is volt elég s télire takarmány, s ami nagy dolog ilyen helyen, víz is volt az embereknek és a barmoknak. Csak a folyóvizet nem tudta pótolni sehogy. Ugyanis a gabonát, miből az asszonyok kenyeret akarnának sütni, valahogy meg is kell őrölni.
Készítettek egy kézi malmot, amit ember is elhajt valameddig; több ember pedig, ha felváltja egymást, szinte akármeddig. Azonban fáradságos és egy kicsit méltatlan munka ez, s ennél fogva, a folytonos egyhangúság és a verejték alatt, könnyen arra csábít bárkit, hogy keressen valami más megoldást. Csináltak hát malomköveket nagyobbakat, s olyan malmot szerkesztettek, amelyet állattal lehet jártatni, ennek az volt a hibája, hogy amikor kifogták este a lovat szüntelen köröző munkából, akkor is csak körben tudott egy darabig járni, pedig mehetett volna már olyan egyenesen.
Ezért megint más megoldáson kellett törjék a fejüket, tudott is valóban egyik-másik valamit, mert a hírét hallotta egy elszánt és vakmerő embernek, aki odalent a völgyben, ahol a Nyikó vize folyik, ott a hatalmas égerfák és fűzfák között, ott az a vakmerő ember egy vízimalmot készített.
Elhatározták, hogy őrlésre oda fogják vinni a gabonát, szekérre rakták, s amikor leszállott a holdvilágos este, akkor a két hosszú szőrű hegyi lovacskájával az öreg el indult. S meg is érkezett szerencsésen a malomba, ahol a molnár az első zsák gabonát fel is öntötte rögtön, hogy utána s egyvégtiben a többit is lejárassa. Amíg duruzsolt a malom, azalatt a két lovacska künn állott a holdvilágos malomudvaron, ahova egy kicsi fahídon lehetett a víz fölött bejárni.
Ők pedig ha felöntöttek egy-egy zsák gabonát, a következőig behúzódtak a malmos szobájába, melynek az ablaka az udvarra tekintett.
Tehát ott üldögéltek a gyertyácska mellett, amikor különös zajt hallottak egyszer. A malmos kinyitotta az ablak¬szárnyat, és a kicsi fahídon villogás támadt hirtelen, majd valami, s ismét valami, rőt-vörös színben megcsillámlott; s abban a percben, a fahídon keresztül, már az udvarra ugrott egy hatalmas farkas, majd utána egy másik, s a nyomában egy harmadik.Egész csorda.
A molnár csak annyit mondott, hogy farkasok! Az öreg őrlető pedig csak annyit, hogy a lovak! A molnár imádkozott, s az öreg némán könnyezett.
Aztán a lovak elcsendesedtek, s csak habzsoló morgást lehetett hallani. A malom üresen kezdett járni, de ezt a malmos füle csak akkor vette észre, amikor a farkasok egymás nyomán elsompolyogtak. Akkor ismét felöntött egy zsák gabonát, majd utána egy újat. Az öreg pedig csak hajnal felé mozdult meg a helyéről, s akkor azt mondta csendesen, hogy immár elmegy haza.
Amikor otthon elmondta, hogy a farkasok miképpen ették meg a két lovat, nem az ijedtség szállta meg a népet, ha¬nem az indulat; s nem a félelem verte le őket, hanem a küzdelem lobbantotta fel bennük a lángot. Mindnyájan, még az asszonyok egy része is, mind kézbelit ragadott, s egy akarattal mondták, hogy elhozzák a lisztet. S így közös erővel elhozták a hátukon a lisztet, amiből olyan kenyeret sütöttek az asszonyok, amilyen jót nem ettek régen. S amikor ettek ebből a kenyérből, akkor nagy fordulat történt.
Attól kezdve közös erővel vitték a völgybe a gabonát, s úgy hozták haza a lisztet. A hegy és a völgy között megindult a forgalom.
S már arra gondoltak, hogy talán lakni is jobb és alkalmasabb a völgyben. A fiatalok különösen völgypártiak voltak; Meg is törték hamarosan a hegyi rendet és a régi szokást, mert az egyik mátkapár úgy határozta magában, hogy házat a völgyben építenének maguknak, s majd az esküvő után oda is szállanának abba a házba.
A ház elkészült, s a két fecske odaszállt.
Aztán kezdtek gyarapodni a házak, és szaporodni az emberek a völgyben, melynek hatalmas fűzfái és fekete bogyós égerfái alatt s málnás-szedres bozótjai között azelőtt csak farkasok tanyáztak.
Hát valahogy így keletkezett a falu. S így lett a neve Farkaslaka.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...