Kazinczyről…

Kazinczy Ferenc, író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, Érsemjénen született 1795. október 27.-én, vagyis 254 éve.

Kazinczy Ferenc portré Dáma Simon M. Veronika festménye

Arra gondoltam, hogy nem a szokásos történeti adatokkal mutatom be az életét, hanem olyan idézetekkel, amelyek tőle maradtak ránk, vagy épp mások szavaival, ahogy bemutatták a munkásságát, életét.

Schöpflin Aladár
“Kazinczy született esztéta volt és minden törekvése arra irányult, hogy az esztétikai szépséget meghonosítsa Magyarországon. Egész élete egy esztétikai program megvalósításáért folyó küzdelem. A magyar gondolkodás reformátora akart lenni, belevinni egy addig hiányzó elemet, a szépség kultuszát…”

Kosztolányi Dezső
“Mindenki, aki magyarul ír, adós neki. ”

Fazekas István
“Kazinczy Ferenc épp` olyan szükségszerűen jelentkezik a magyar irodalomban, mint Petőfi. Amit Kazinczy a magyar nyelvben elkezdett, azt Petőfi fejezi be. Kazinczy megújította a formát, Petőfi forradalmat csinált a tartalmat illetően. A forma megújításáért szervezkedni, kritizálni, az egyre eredetibb alkotásokkal előrukkoló művészeket összefogni és vezetni kell a nyelv idálja felé. Ez szellemi diktátor szerep. Ez Kazinczy. A tartalom megújításáért meg kell ismerni a nép lelkét, a nyelv géniuszát. Ez szellemi forradalmár szerep. Ez Petőfi. És tegyük hozzá: aki forradalmat csinál a tartalmat illetően, az mindig újít a formán is. ”

Kazinczy Ferenc
“A nyelv miénk és így enyém is.
A nyelv nem az enyém, nem a tiéd,
hanem az édes miénk.”

“Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.”

“Magyarnak én azt ismerem, s csak azt …
Gondolatjait tisztán, tekervény nélkül
mondja ki…”

“Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”

“A nyelv olyan, mint az ég a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával.”

“A sokszínűségre kell tehát törekedni, nem amit mások óhajtának, az egyszínűségre, s a fordítás erre a legszerencsésebb szer. De nem a mi nyelvünket kell idegenné tenni igyekeznünk, hanem az idegent tenni mienkké;…”

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

 

 

Bethlen Gábor emlékezete

 

„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”   Bethlen Gábor

400 éve, 1613. október 23-án,  kolozsvári országgyűlés erdélyi fejedelemmé választotta Bethlen Gábort, Erdély legjelentősebb fejedelmét.

Ennek alkalmából  Bethlen Gábor Alapítvány Emlékévet hirdetett meg, aminek a fővédnökei: Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke, Kató Béla Erdély református püspöke és Böjte Csaba ferences szerzetes.

Az emlékév alkalmával több programot is szervezetek, amik közül a Bethlen Gábor egész alakos bronz szobor elkészítését emelném ki, az avatására a mai nap folyamán kerül sor, Kolozsvárt - az Alsóvárosi (kétágú) Református Templom kertjében.
A szobor alkotója: Péterfy László Székelyföldről származó szobrászművész.
A nagyszerű, egész alakos szobrot közadakozásból és pályázati támogatásból készítették el.

Péterfy László: Bethlen Gábor kisplasztikája, amelynek újraalkotásával készül a kolozsvári szobor gipszmakettje

Amint említettem a Bethlen Gábor Emlékév fővédnökei között Böjte Atya is szerepel, aki megmentette az enyészettől a fejedelem szülőházát. A gyermekmentő ferences szerzetes az árva gyermekek mellett belefogott Erdély árva épületeinek megmentésébe is. Ennek első lépése volt, amikor megvásárolta és felújította Marosillyén Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházát, és így vélekedik a fejedelemről:

„…azért tisztelem, mert képes volt a magyarokat, székelyeket, szászokat, románokat, mindazokat, kik e térségben éltek egymással kiengesztelni, egy asztalhoz ültetni, és az így felszabadult erőket az országépítésre bölcsen befogni. Bármerre járunk szülőföldünkön, sokfelé még ma is láthatjuk a nagy fejedelem idejében épített kastélyokat, épületeket, megálmodott intézményeket. Úgy érzem, hogy nekünk nagy- nagy alázattal az Ő útján kell járnunk”

Marosillye – Bethlen Gábor szülőháza

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


Dévai Szent Ferenc Alapítvány

Szent Ferenc Alapítványt az erdélyi ferences szerzetesek hozták létre 1993 tavaszán. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes által létrehozott gyermekmentő szervezet célja segíteni a legkisebbeket, azokat akik másnak nem kellenek!

Böjte Csabát 1992-ben Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete: oltalmába fogadott néhány utcagyereket és a lakatot leverve az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A román hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, és többször felszólították az épület elhagyására. Böjte Csaba válasza az volt, hogy a gyerekeket rakják az utcára a rendőrök. Ez nem történt meg.

Az árvákat befogadó ferences szerzetesnek hamar híre ment Déván. Mára Böjte Csaba nevét és tevékenységét ismerik egész Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Nyugat-Európában, de hallottak róla még a tengerentúlon is.

Nem csak ételt, otthont, ruhát biztos nekik, de törődik taníttatásukkal, szellemi és lelki fejlődésükkel, vallási és erkölcsi nevelésükkel. Szeretetet ad nekik: “Én sem tudom megoldani az életét. De össze tudom borzolni a haját és meg tudom csavarni az orrát.”

A dévai kolostor elfoglalás után szobáról szobára újították fel az épületet, majd a kolostorral szembeni két tömbházat megvásárolták. A gyermekek itt kaptak otthont főállású nevelőszülőknél, családoknál.

A gyermekotthonban már a második generáció nő fel, és van olyan nevelőszülő házaspár, aki Böjte Csaba szárnya alatt nevelkedett és úgy maradt itt, hogy a munkáját segítsék.

Most hétvégén, háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelte Böjte Csaba atya által vezetettdévai Szent Ferenc Alapítvány. A húszéves évfordulóra meghívást kaptak a gyerekek mellett a jelenlegi és volt házvezetők, munkatársak.

A rendezvénysorozat fénypontja a dévai kultúrotthon nagytermében megtartott szombat délutáni előadás volt, amelyen több mint ötszázan vettek részt.

A műsorvezető szerepét Böjte atya töltötte be, aki rendre bemutatta a fellépő gyerekeket és nevelőket, akik verssel, tánccal, népdallal és rockkoncerttel készültek az ünnepi előadásra.

A fényképek Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapjáról, illetve facebook oldaláról vannak letöltve. 

Böjte Atyáról és az alapítványról még itt is lehet olvasni. 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Aradi vértanúk

1849. október 6 -án kivégzett vértanúkról, egy verssel szeretnék megemlékezni, ami megpróbálja vissza adni, hogy milyen bátor, és nemes lélek kellett ahhoz, hogy a honvédek, és parancsnokok elfogadják a sorsukat.

Az aradi nap
Lévay József

Jaj, de búsan süt az őszi Nap sugára
az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja ezt a tizenhárom magyar vitéz,
ki a tömlöc fenekén a halálra kész.

A magyarnál volt mindegyik generális,
diadalmas, győzelmes, száz csatán is.
Bátran néztek szeme közé a halálnak,
hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak.

Uramfia, az ítélet akasztófa,
mintha gyáva útonállók lettek volna.
Mintha nem volnának méltók egy lövésre,
katonához, férfiúhoz méltó végre.

Jaj, de boldog, kit először nevezének,
hogy a halált legelőször ő lelné meg.
Jaj, de bezzeg kit végsőnek hagynak hátra,
bajtársai szenvedését végig várja.

Damjanicsot hagyták végső vértanúnak,
hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
számtalanszor földig verte őkelméket.

Ott állt köztük mankójára támaszkodva,
mint egy dűlőfélben lévő templom tornya.
Mint vad tigris, mely vas közé vagyon zárva,
ingerkedő gyermeksereg játékára.

És megállt az akasztófa közelében,
megöleli, megcsókolja keservében;
Isten hozzád, szabadságunk keresztfája,
rajtad halok meg hazámért, nem hiába.

Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
számolni egy magyar vitéz életével.
Damjanich meg így kiált fel nyugalmában:
“Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállam!”

Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
híres-neves magyar hősök temetője.
Viruljanak fejük felett zöld koszorúk,
felejthetetlen legyen az ő haláluk!

Szabadság szobor – Arad

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

 

 

Tamási Áron

Tamási Áron  1897. szeptember 20-án, vagyis ma 116 éve született Farkaslakán székely gazdálkodók gyermekeként.

Tamási Áron szülőháza

Áron volt a legnagyobbik fiú, az ősi törvény szerint neki kellett volna a föld mellett maradnia, gazdálkodnia, de egy baleset miatt megsérült a bal keze így, nem volt alkalmas a falusi munkára, a szülők úgy döntöttek, tovább taníttatják.
A székelyudvarhelyi gimnázium után Kolozsváron a kereskedelmi akadémián tanult.

Farkaslakán a “régi” iskola, ahol Tamási Áron is tanult

Első díjat nyert egy novellájával (Szász Tamás, a pogány) a Keleti Újság pályázatán, ez a siker végleg elkötelezte az irodalom mellett.
Rokoni meghívásra 1923-26 között az Amerikai Egyesült Államokban élt, főleg bankhivatalnokként dolgozott, de sok mindent kipróbált (akárcsak kedvenc hőse, Ábel). Hazája elhagyásakor ragaszkodása jeléül egy zacskó földet és egy tulipánt vitt magával. Nem egyszer küldött haza pénzt a szüleinek, testvéreinek.
Kötetnyi novellát küldött haza menyasszonyának, aki azt 1925-ben megjelentette Lélekindulás címen.

Tamási Áron

Sikeres íróként tért haza, és a továbbiakban sikert sikerre halmozott.
1929-ben, 30-ban, 31-ben a nem csak irodalmi szempontból, de pénzösszegben is jelentős Baumgarten-díjban részesült, 1942-ben megkapta a Baumgarten-alapítvány nagydíját is. Ezek segítették megőrizni írói függetlenségét, lehetővé tették, hogy arról írjon, ami hozza a legközelebb áll, szülőföldjéről, népe sorsáról.
Őt tartották a székelység legjelesebb író küldöttének.
1944-ig Kolozsváron élt, ekkor, a háború végén, jónak látta Magyarországra távozni. Megérezte, hogy olyan idők jönnek, amikor igazságtalan per áldozata lehetne.  Szülőföldjén politikai okokból nem kívánatos személy lett, Farkaslakára, szülőfalujába csak ritkán jöhetett haza. Így vált az otthonkeresés írójává.  Szinte minden írásának a cselekménye a vágyott szülőföldön, a székelyek közt játszódik.
Halálakor (1966. május 26.), utolsó kívánsága szerint, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra, még nagyobb súlyt adva: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Tamási Áron síremléke

Itt elolvashatják, hogyan is lett ő író. 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Márton Áron

Márton Áron püspök,  1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson. Születésének a 117.-én évfordulója alkalmából gondoltam, hogy röviden leírom az életét, de rájöttem, hogy ezt nem lehet rövidre fogni.

Ezért úgy döntöttem, hogy inkább megemlékezek róla, egy rövid gondolattal, és majd a továbbiakban rászánok több bejegyzést az élettörténetére.

Nézzük, hogyan elmélkedik Bedő Zoltán, a nagy püspökről:

“Márton Áron bátor, kemény, és megalkuvást nem ismerő férfi volt. Valódi pásztor, aki elszántan óvta hitét, és védelmezte a köréje tömörült nyájat. Nem lehetett sem megtörni, sem megfélemlíteni, sem elhallgattatni. Élete utolsó pillanatáig felemelte a szavát az igazság érdekében. Az elnyomottak védelmezője, az elesettek oltalmazója volt. Felekezeti hovatartozás nélkül. Büszkék kell legyünk arra, hogy közülünk vétetett. Hálásak azért, hogy a gondviselés megajándékozott egy ilyen tiszta erkölcsű, egyenes tartású, vallási és szellemi vezetővel. Boldogak, hogy magunkénak mondhatjuk őt. Emlékét megőrizni, példáját követni, szent kötelességünk. Vallási, és világi vezetőinknek pedig fel kell nőniük az ő erkölcsi és szellemi nagyságához, hogy legyen, lehessen magyar jövő. És nem csak Erdélyben, hanem az egész Kárpát-medencében.”

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Mindennapi hitvallás

Az idén a csoportjaimnak köszönhetően többször is megfordulhattam Déván a Szent Ferenc alapítványnál. Szerettem oda menni: mindenki kedves, mindenki mosolyog, és a legjobb: jó látni az ottani gyerekeket, hogy mennyi szeretet van bennük.

Minden ott jártamkor kíváncsian lapoztam be Böjte atya legújabb könyvébe a “Mindennapi hitvallás”-ba. Megfordult a fejemben a könyv vásárlás, ami össze is jött, de nem saját célra, hanem ismerősöknek szülinapi ajándékba.

Gondoltam legközelebb majd veszek magamnak is, de ez sem jött össze, mivel a  kedves csoportom (a Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium 7 a és b tanulói és tanárai) megvásárolták nekem ajándékba. Így minden napra jut egy gondolat.

A mai napi gondolatot szeretném megosztani itt:

“A búcsú a felebaráti szeretet formája. Minél több jót teszek, annál inkább nagylelkűvé válok, közelebb kerülök Istenhez már itt a földön és majd a mennyben is.
Sokszor előfordult, hogy éreztem, rám nehezül egy veszekedés, egy rosszul megoldott probléma, és ha ekkor próbáltam egy szent “kezét megfogni”, közbenjárását kérni, azt éreztem, most nyugodtan állhatnék az Isten elé, mert a számvetésem tiszta és egyenes. Áthúzta Isten az elmúlt életem számadását; hibáimat, rossz döntéseimet lenullázta. A morális megtisztulás terhet vett le rólam, az erőm, az önbizalmam visszatért, tudtam, hogy bármi is történt, folytathatom utamat.
Életemben többször nagyon határozottan megéltem a megtisztult újrakezdés kegyelmét, ez csodálatos szép, katartikus állapot, amikor az ember érzi a maga végtelen kicsiségét, hogy egy marék porból teremtett, behatárolt lény, másfelől érzi azt, hogy Isten a jóságával, Krisztus a keresztáldozatával eltörölte a bűnét, és gyengesége ellenére méltó a Jóisten kebelén lenni, álmodni arról, hogy a Szentháromságos Egyisten közösségében élheti le az örök életét.
Adná Isten, hogy minél gyakrabban és minél többen megtapasztaljuk a lelki újjászületés, újrakezdés nagy kegyelmét és ajándékát. Olyan jó tudni azt, hogy Isten nem egy sértődött, duzzogó öregúr, aki félrevonul, ha megbántottuk, olyan jó tudni azt, hogy Isten megbocsát és lehetőséget ad arra, hogy újrakezdjük, ha látja rajtunk az erőfeszítést, a  tiszta szándékot, hogy vissza akarunk hozzá térni.”

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Egy szerény építész remekművei

A cím Kós Károlyról szól, mivel az ő életét és munkásságát szeretném röviden bemutatni.

Temesváron született, majd a kolozsvári Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. Azt befejezve, a budapesti József Műegyetem mérnöki szakára jelentkezik, majd két év múlva átiratkozik az építész szakra, és itt szerez diplomát.

 

Kezdő építészként különböző építészeti irodákban dolgozik, majd Székelyföld építészetét tanulmányozza.

1918-ban az Iparművészeti Főiskola tanárának nevezik ki, de nem foglalja el a katedrát, erről így nyilatkozik: „A döntés nehéz volt…hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám mint Budapesten, és itthon maradtam.”

1919 után alkalmi munkákból él, műszaki rajzoló, nyomdagrafikus, illusztrátor, újságíró, plakátrajzoló, valamint tervez: bútorokat, emléktáblákat, síremlékeket.

Kedvenc tartózkodási helye egy kalotaszegi falucska, Sztána volt, itt építette fel házát is, az úgynevezett Varjúvárat a kalotaszegiek által használt építőanyagból, de saját stílusa szerint.

Magas süvegével, kis tornyocskájával, fehér falaival úgy kandikál ki a környezetéből, mint egy mesebeli váracska.

Élete és munkássága ezután szorosan összefonódik Kalotaszeggel, megismeri és megszereti ezt a tájat, büszke az itt lakó emberekre, akik a mostoha körülmények ellenére is megállták a helyüket. Eredeti vártemplomokat, és szép lakóházakat építettek, és megőrizték népviseletüket, amely egykoron az egész Erdély népviselete volt: „Mindehhez hit, fanatikus és rettenetesen sok munka kellett”- írta Kós Károly a kalotaszegiekről.

Kós építészetének egyéni stílusára rányomja a bélyegét a tájegység népművészete. A népi építészet felé forduló mozgalom híve, stílusát már egyetemista korában kialakította: egyszerűség és hasznosság jellemi. Szerinte az épületnek funkciója van, tehát célirányos kell legyen, és alkalmazkodni kell környezete éghajlati viszonyaihoz.

1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsváron. A Farkas utcai református templomból elinduló utolsó útján népviseletbe öltözött kalotaszegi férfiak vitték a koporsóját a Házsongárdi temetőkertbe, és kalotaszegi lányok, a pártájuk fölé emelve, a koszorúkat.

Jelentősebb építészeti munkái:

Egykori sztánai otthona, a „Varjúvár”

Varjú vár

Óbudai református parókia, Budapest (1908–1909)

Óbudai Református parókia

Emléktábla az Óbudai református parókia falán

Állatkerti pavilonok (például Madárház), Budapest (1909–1910) – Zrumeczky Dezsővel

Budapesti állatkert – Majomház

Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (1911–1912)

Székely Nemzeti Múzeum régen

Székely Nemzeti Múzeum napjainkban

Református templom (“Kakasos templom”), Kolozsvár, Monostori út (1912–1913)

Kakasos templom

Mátyás király szülőházának részbeni restaurálása, Kolozsvár (1944)

Mátyás király szülőháza

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Brassai Sámuel

„Tíz évtizedet élt, tíz tudományt művelt, tíz nyelvet beszélt”.

Röviden így lehet jellemezni Brassai Sámuelnek az életét, akire már kortársai is annyira feltekintettek, hogy még életében az „utolsó erdélyi polihisztornak” nevezték.
Torockón, vagy Torockószentgyörgyön született, és a születési dátuma is vitatott, bár inkább  1797. június 15. –én emlékeznek meg róla, ez szerint  216 éve született.
Első tanítója édesapja volt, aki fiát sajátos módszereivel vezette be a műveltség világába. Olvastatta, ha hibázott, kikerestette a szótárból, könyvből a helyes megoldást. Vagyis megtanította tanulni, rávezette a tanulás örömére. Ezek után íratta csak be torockószentgyörgyi iskolába, majd a kolozsvári Unitárius Kollégiumba, amelynek történetével sorsa ezután összefonódik.

Tanulmányai befejezése után Erdély legelőkelőbb főúri családjainál volt leánynevelő. Közben nemcsak nevelőként kezdett ismertté válni, hanem tehetséges fiatal tudósként is. Ennek köszönhette, hogy őt kérik fel a kolozsvári kaszinó tagjai a tervbe vett néplap szerkesztésére. A Vasárnapi Újság 1834. április 6-án megindul, s 1848-as megszűnéséig Brassai szerkeszti (s többnyire írja is).
Munkásságára felfigyelve 1837-ban az Unitárius Kollégium tanárának választják, bár ez több szempontból is rendhagyó volt
A diákság nagy örömmel fogadta a kinevezést, és fáklyás menettel köszöntötte az újdonsült oktatót.

Brassai mint tanár, könyvtárnok majd igazgató új szellemet hoz a kollégium falai közé, s utóbb megreformálja az egész unitárius tanügyet.
Elveti az addigi merev, tekintélyen alapuló, szónokias oktatást.

1861-ben igazgatónak választják, ekkor kezdi átalakítani a Mikó-kertet botanikus kertté.
Munkája elismeréséül 1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választja, majd a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem matematika professzorának is kinevezik, a későbbiekben pedig rektornak, majd dékánnak is megválasztják.
1897-ben országos szinten ünneplik születésének 100. évfordulóját, maga a császár is üdvözlő üzenetet küld neki. Csupán pár nappal éli túl évfordulóját, június 24-én átadja lelkét a Mindenhatónak. Végrendeletében egész vagyonát az Unitárius Kollégiumnak adományozza, az újonnan felépült kollégiumi épület így részben az ő hagyatéka, Berde Mózes mellett. A Házsongárdi temetőbe helyezik örök nyugalomra, ahol a Pákey Lajos tervezte síremléket 1910-ben avatták fel.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Dsida Jenő

Jobbra a régi tükörben magamat látom
merészen és fiatalon.
Szemben az ablakon át a világot,
mely szép és kedves és nekem való.
Dsida Jenő

 

 

 

Dsida Jenő 1907 május 17.-én született Szatmárnémetiben, pontosan ma 106 éve. Gyermekkorát beárnyékolta az első világháború, majd a román megszállás. Tanulmányait Budapesten, Beregszászon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron végezte
Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján.

1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhattól húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.

1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.

Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett. 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt, 31 évesen. Sírja a Házsongárdi temetőben található.

Közéleti szerepe kapcsán megemlíthető, hogy a Pásztortűz című irodalmi folyóirat szerkesztője lett, majd az Erdélyi Helikon belső munkatársa,rész vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában.

Költészetéről Pomogáts Béla így írt:
„Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.”

Dsida Jenő, saját magáról:
“Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...