Székely becsület

A székely ember maga elé rendeli a három fiát:
- Na ide figyejjetek! Ájjon ele’, amejik a budit az árokba bédöjtötte!!
Persze, egyik se mozdul…
- Na! Elmesélek valamit!
Orbán Balázs vót a legnagyobb székely. Nálik es hárman vótak tesvérekül. Egyik nap az apjuk őköt es megkérdezte, hogy melyik vágta ki fészivel a meggyfát. Erre Orban Balázs béhúzott nyakkal eléállt s bévallotta, hogy biza ő vót. Erre az apja megdicsérte, hogy becsületesen bévallotta s aszonta, hogy büszke reja.
- Na most, mnégeccer megkérdem, mejik dőjtötte bé a budit az árokba?!
Kisvártatva jelentkezik az egyik:
- Hát, édesapám, én vótam….
Erre az apja úgy nyakon vágja, hogy szegény gyermek mind repülő budit lát. Ki is fakad nagy felháborodottan:
- De édesapám, mi van Orbán Balázzsal s a meggyfával?! Nem kend mesélte, hogy amikor bévallotta, az apja megdicsérte s büszke volt reja?!
-Dehogynem -felelt az apja-, csakhogy Orbán Balázsnak az apja nem ült fenn a fánn!

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


T. Á. sírjára

Ezelőtt 48 évvel, 1966 május 26.-án halt meg Tamási Áron, Farkaslaka nagy írója.

Nekem, mint farkaslakainak olyan Tamási Áron mintha nagybácsikám lett volna, az iskolában is, és utána is mindig megemlékeztünk a születéséről, illetve a haláláról. Nekünk kicsit olyan, mintha a napjainkban is ott lenne velünk, nézne minket, velünk együtt élni, annak ellenére, hogy az élete nagy részét nem Farkaslakán töltötte.

A temetésére, nagyon sok barátja eljött, hogy az utolsó tiszteletet megadják neki. Többek között Kányádi Sándor is ott volt, aki egy verset írt az emlékére, ezzel emlékezzünk meg ma a nagy íróról:

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

Kányádi Sándor
1966

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

A Székely sorsa

1. rész
 
Öreg már a Székely, öreg lett a porta,
Hánya- vetett lett, már a szegény Székely sorsa…!
Magához öleli Sárát a Menyecskét,
Úgy csapja ki rétre, az éhező kecskét.
 
Mert a Székely szegény, de roppant becsületes,
Portája üres, de nem felületes…!
Van abban minden…, ami kell bús életéhez,
Csak hozzáértése nincs, az éhező kecskéhez…
 
Adna oda mindent, amit elől talál,
De üvölt a karámban, az éhező szamár.
Kesereg szegény nincstelen Góbéja,
Nincsen takarmánya, csak száraz kóréja!
 
Oda kéne adni, a tarka tehénnek,
Szegény ember tehenének, a girhes kecskének…,
De mit adhatna enni, a csóró szamárnak…?
Úgy dönt hát a Székely, ír a halálnak.
 
Kedves barátom, te megváltó halál!
Éhes nálam minden, a kecske és a szamár,
Te bölcsebb vagy mindennél, tudnál segíteni,
Kellene Énnékem egy kaszát keríteni,
 
Ha nem tudok annyi zöldet lekaszálni,
mennyit a két jószág meg tudna zabálni,
Suhints egyet magad árva fejem felett,
Mert sorsom így akarta, eképp rendelkezett…,
 
Vidd magaddal a két szegény párát,
Ne kínozzák folyton, szerelmetes Sárát,
Ha majd egyszer éhes lesz az én boldogságom,
Vidd magaddal őt is akkor már nem bánom!
 
Maradjon üresen, a pitvar, meg a porta,
Hadd tudja meg más is, mi a Székely sorsa!!!
 

2. Rész
 
Hallgatta a halál, Székely kívánságát,
oda is rendelte magához a Sárát
Hallja ő is ura miként rendelkezik,
Nehogy megriadjon, ha egyszer megérkezik!
 
Hangosan felnevet szerelmetes Sára..
Nincsen olyan éles a maga kaszája…,
amivel elbírna egy Székely fajtával,
Az is tud ám bánni jól a kaszával!
 
Bolond az én uram, nem tudja mit beszél,
kesereg- kesereg, de a jég hátán megél!
Tudja mit? Szól fennhangon a Sára!
Nincsen megélezve a maga kaszája!
 
Adja ide nekem, majd én megélezem,
ha szembe szál velünk, könnyebb dolga legyen!
Csodálja a halál Sára bátorságát,
oda is nyújtja élezni kaszáját,
 
Hallgatott a Székely, bajszát pödörgette,
kis híján asszonyán magát elnevette,
Pontosan tudta mire készül Sára,
mire kellett neki a halál kaszája
 
Behúzta a nyakát, hallgatott is bölcsen,
ilyen okos asszony a világon nincsen
Ráhagyta a döntést, bölcsen odébb állt,
a végkifejletre türelmesen várt!
 
Mondja maga halál, szólalt meg a Sára,
Mit tesz, ha éles lesz a maga kaszája?
Tudja maga hogy kell egy Székellyel elbánni?
Tud egyáltalán füvet kaszálni?
 
Jöjjön ide gyorsan, majd én megmutatom,
úgy is ma majd meg ölt engem az unalom.
Fogta hát az asszony a kiélezett kaszát,
s a megdöbbent halálnak odakiáltotta: Tartsa hát a nyakát!
 
Elrohant ebadta, az úgy meg rémült vala,
hogy észre sem vette, ott maradt a kasza!
Azóta a halál a Székelynek fogalom,
vele elbánni, nincs kellő hatalom!
 
Mert a Székelynek, míg dolga végezetlen,
addig vele szemben a halál tehetetlen.
Öreg már a Székely, öreg lett a porta,
De maga dönti el, hogy mi legyen a sorsa!
 
Bartalis Éva( Erdei)

 

Kik a székelyek?

Egyszerű kérdésnek tűnik, de mégis nagyon bonyolult: mi szerint próbáljuk meghatározni: az eredetük szerint, a cselekedeteik alapján, az anyanyelvük szerint?

Jókai Mór megpróbálkozott a kérdéssel, és azt írta:
““Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely.
Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép.
Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállakozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.


Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés volt az!


Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei. A XX. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem.


És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női szépség típusaiban! “

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


 

Mindennapi hitvallás # 4

Itt a május, és már javában itt a tavasz, sőt már a nyár is kacsintgat mifelénk, éppen ezért érzem nagyon találónak Böjte Csaba, mai napra írt gondolatát:

“Nem Isten az, aki elítél minket. Ő azt szeretné, hogy minden ember kibontakozzon, nagyra nőjön, a benne élő szépségek, értékek felszínre jöjjenek. Ha kicsinyhitűségünkkel, bűneinkkel, lustaságunkkal, szeretetlenségünkkel ezt a kibontakozást leállítjuk, akkor nem növünk fel oda, hogy épen, egészségesen,szépen belépjünk a mennyek Országába.
Azt mondják, hogy a fa arra esik majd hulltában, amerre hajolt életében. Amilyen széppé vagy torzzá formáltuk magunkat az életünkben, olyan pályára állunk a halálunk pillanatában.
Ha Saul Szent’ István megölésének pillanatában halt volna meg, torzul került volna Isten elé, egész más emberként, mint a szeretet himnuszának a megírása után.
Ezért nagyon fontos, hogyan élünk. Az életnek megvan a maga tétje, súlya, ezért kell, hogy megtegyünk mindent, hogy felnőjünk Isten szeretetének szabadságához.”

Ezen a napon fokozottan próbáljunk meg jók lenni, és oda figyelni egymásra, illetve saját magunk tetteinkre. Ha a mai nap össze jött, próbálkozzunk a holnapi, majd a holnap utánival, így azon vehetjük észre magunkat, hogy nem csak karácsonykor igyekszünk nagyon jók lenni, hanem az év minden napján.

A kedves Olvasónak mi a mai napi élménye?

 

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Riszeg tetői majális

A Bánffyhunyadi medence keleti végződésénél emelkedik a 774 m magas Ríszegtető, a kalotaszegiek szent hegye. Idősebb körösfőiektől hallani lehet, hogy már a múlt század ötvenes éveiben, május elején, a Körösfő és Sárvásár felett hosszasan elnyújtózó Riszeg-tetőn virágzik a már növénytani ritkaságként nyilvántartott riszegvirág, közismertebb nevén a henye boroszlán, szokás volt, hogy a környező kalotaszegi falvakból feljöttek a fiatalok a tetőre.
Énekeltek, táncoltak, s ha tiszta idõ volt, gyönyörködtek a csodálatos kilátásban.


Kós Károly írta, hogy fél Kalotaszeget láthatja innen úgy, hogy megismeri a falvakat és a határokat, és láthatja innen fél Erdélyország hegyláncait, gerinceit és csúcsait a Meszesi -hegyektől a Láposi és Besztercei-hegyekig és a Kelemen-havasig.
A hagyományt igyekeztek ápolni akkor, amikor 1956-tól szervezett formát adtak e találkozónak, amolyan kalotaszegi majálist hoztak össze a Riszeg-tetőre minden esztendőben május első szombatjára.

Dallal, játékkal, ügyességi vetélkedőkkel, nemcsak magukban vendégeket is hívtak. Ezeken a találkozókon vettek írók, költők, képzőművészek és más hagyományápolók.

Azóta is évente megrendezik korosztályonként az egyéni és csoportos népdaléneklési versenyt, ahol kötelező módon kalotaszegi népdalokkal szerepelnek a versenyzők. Lelkes helyi és kolozsvári szakemberek értékelik a teljesítményeket.

A rendszerváltás után feltámadt bánffyhunyadi Kalotaszeg című lap, lett az állandó szervezője, népszerűsítője a Riszeg-tetői találkozóknak.

A ,,Körösfői Riszeg alatt, / Három kislány zabot arat…” tovább száll mindennapi munkához.

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Május

A tiszta örvendezés dícsérete

Bús alkimista, mit nekem a kincsek!
Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik,
Vídám, vídám szeretnék lenni holtig,
hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.

Itt künn zenél a friss májusi lomb, víg
nyikordulással nyílnak a kilincsek
s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb:
akár a fák, a lélek is kibomlik.

Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt,
és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek,
és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt.

Szívemet, melyből ádáz harcok ettek,
most elringatják hűs, körülhatárolt,
együgyű tocsák: langyos kis szonettek.

Dsida Jenő

 

 

 

 

 

 

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...