A világvége és a boszorkányság

Úgy gondolom, hogy ha már a világvégét túléltük, akkor beszélhetünk egy kicsit a titokzatos boszorkányságról, ami Magyarországon, és ezáltal Erdélyben is elterjedt.

Boszorkányokról Nagykárolyban maradtak feljegyzések, mégpedig olyan formában, hogy Nagykároly Szatmár vármegye székhelye lévén, az ilyen jellegű pereket a vármegyeközpontokban tárgyalták le s lényegében az ítélet-végrehajtás is itt történt.

A XVIII. századból több ilyen feljegyzés maradt ránk, ezek közül a legérdekesebb az 1730-as boszorkányper, amikor egy “Tóth Borka nevű javasasszonyt vallattak, majd elevenen tűzre ítéltetett és Nagykárolyban meg is égettetett”. 1745-ben Rekettye Pilla és Varga Anna nevű asszonyok “a társaiknak kinyilatkoztatására minden szokott kínzások alá vétettek s aztán Károlyban elevenen megégettettek”. A vármegye régi levéltárában megvan a két boszorkányper okirata és az ítélet is.

Annak bizonyítására, hogy a vádlott személy boszorkány, az úgynevezett boszorkánypróbát végezték el. A bíró meggyőződése szerint a boszorkány testileg különbözött az embertársaitól. Vértelennek, és vérszegénynek számított. Ha a hóhérlegény beleszúrt egy anyajegybe vagy szemölcsbe, és nem vérzett, az a boszorkányság bizonyítéka volt. Emellett úgy gondolták, hogy a boszorkányok könnyű súlyúak, mivel a sátánra bízták a lelküket. Elterjedt gyakorlat volt a vízpróba is: a vádlottat összekötözött karral és lábbal vízbe dobták, ha a víz felszínén maradt, akkor boszorkány volt, ha lesüllyedt, akkor bebizonyosodott az ártatlansága, bár akkor már mindegy volt.

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Comments

comments