Maros és Olt legendája

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tar­kő a neve. Arról a szépséges tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két növendékleánya: Maros és Olt, szép, mint a ragyogó nap, tündér mind a kettő s Tarkő mégis szomorú volt mindig. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csende­sebb természetű volt, de bántotta erősen,, hogy a könnyen lobba­nó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is volt az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai mikor a tündérek királya számkivettette az ő férje urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt s egyszer feltámadott a király ellen is.
- Az legyen a büntetésed – mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj s vissza ne kerülj ide többet.
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
- Anyám, édesanyám – kérdezte egyszer Maros – miért vagy mindig olyan szomorú?
Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:
- Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni? Mondotta Tarkő:
- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindig vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivettette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.
- Hol van az édesapánk? – kérdezték a leányok.
- Amarra, messze-messze keleten, ahol a nap kél, Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét s nekem sem szabad odamennem!
-Hát minekünk?
- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon, hegye­ken, vadrengetegeken. Szavamat ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
- Akarjuk, akarjuk – mondották lelkes szóval a leányok.
- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elő aranyvessző­met.
De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.
- Igaz, kinek a nevével utazunk?
- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb – mon­dotta Maros.
— Az igaz, de én serényebb vagyok. Mindenütt elöl járnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!
- Én sem a tiéddel!— A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk s hamarább ölelem édesapámat, mint te.
— Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta.
Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintet­te aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká vál­tak s elindultak ketten kétfelé.
- Oh, jaj nekem, hát nem együtt mentek? – jajgatott Tarkő. – Gyertek vissza, gyertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre. Maros is szaladott valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-tovább haladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan só­hajtozott magában: ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját: gyere, gyere! Tarts velünk. Engem magába foga­dott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
- Ó, vigyél engem is – esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltót, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták  meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen  ahol a Duna beléje szakadt.
- Apám. Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! – zokogott Maros és Olt
Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…

 

Erdélyről egy Erdélyben élő idegenvezető

Petőfi körtefája

Petőfi Sándor 1849 július 25.-én csatlakozott a Bem tábornok vezette erdélyi haderőhöz, akikkel 30-án este Székelykerésztúrón pihentek meg.

Az estét a költő, Vargha Zsigmond családja körében töltötte (későbbi Gyárfás kúriában), bivalytejes és túros puliszkát vacsorázva, amit versben fogalmazva hagyott ránk, amikor a házigazda lányának, Vargha Rozáliának három szakaszos verset írt, melyben a szíves vendéglátást, és vacsorát magasztalta.

A vacsora végeztével kimentek a kertbe, és az akkor még fiatal körtefa alatt álló padra telepedve beszélgettek, énekeltek. A legenda azt tartja, hogy 31.-én reggel a körtefa alatt szavalta el Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című versét, megjósolva aznapi halálát, majd indultak a honvédek Segesvár felé.
Petőfi, mivel Bem apó nem engedte kedves szárnysegédjét a csata sűrűjébe, a Fehéregyháza mellett folyó Sárpatak hídjáról nézte a csatát. A hatszoros túlerő ellen Bem tábornok zsenialitása is kevésnek bizonyult, a csata elveszett. Petőfi további sorsara pedig rejtély borult.

A körtefa pedig, mint utolsó elő tanú, meg a 60-as években is élt, igaz vaspántokkal megerősítve.  A fát bekerítették, a kerítésen márványtáblát helyeztek el, rajta Kányádi Sándor verse:

A körtefa mellé a hatvanas évek végen egy fiatal vadócot ültettek, amit beoltottak az öreg körtefáról, így bár az eredeti fa mára mar kiszáradt, de utódja él és terem.

Annak ellenére, hogy az öreg körtefa kiszáradt a keresztúriak kegyelettel őriztek és gondozták. 1989-ben tetőt emeltek föléje, hogy védjek az időjárás viszontagságaitól.

2002 májusában a székelykeresztúri Molnár István Múzeum munkatársai ellenőrizték az emlékhely állapotát, és mivel a fát nagyon rossz állapotában találták restaurálták.

Nagy költőnek Keresztúron sírja is van, az 1902-ben felállított legendai sír, bizonyítottan nem a Petőfié, de a kegyelet gyertyái minden évben kigyúlnak rajta, és számosan felkeresik évente.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...